Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

II. A zárt formák problémája

is, amelyet aztán bővebben csak a marxista esztétika, Lukács György, ujabban pedig Almási Miklós és Jan Kopecky fejtett ki: az ibseni dráma sajátos paradoxonjára, a mesteri atmoszféraegységnek és a fojtott, szűk levegőtlenségnek kettősségére. A Solness építőmester kapcsán irja Brandes: "Hogy az olvasót benne tartsa a megteremtett atmoszférában, a költőnek csodálatos gondossággal kellett eltömítenie a dráma minden ablakát és ajtaját, nebogy az egészséges mindennapi emberi értelemnek egyetlen lehelete is behatoljon. Mert ezzel megtörne a varázs. Egyetlen utalás arra, a szereplők egyetlen olyan megjegyzése, hogy hiszen korántsem mércéje egy építőmester művészi nagyságának, miszerint útban a templomtorony hegye felé megszédül-e vagy sem - és a hangulat, a szimbolika szétrobbanna. 12 Ilyesmitől azonban az Író mindvégig óvakodik." * Ez a levegőtlenség, csakúgy, mint sz intrika-dramaturgia bizonyos fogásainak beszivárgása egyértelműen Ibsen világképének korlátaiból fakad s hogy ezek a tényezők drámáinak alapvető harmóniáját nem csorbították, az a drámai kritikai realizmusnak, mint álláspontnak Ibsen korában való relativ, de feltótlenül életképes jogosultságát mutatja. Annak az Írónak, aki nem hitt az adott társadalom öntisztitó képességében, szükségszerűen más, magasabb rendű eszközökhöz kellett nyúlnia, mint az apologetikus tézisdrámák Íróinak; amiben viszont hitt, az túlságosan ködös és bizonytalan volt ahhoz, semhogy a harmónia érzete mindvégig és mindenben teljes lehessen. Világosan megérthetjük ezt Ibsennek a trondhjeml munkásegylet gyűlésén mondott hires beszédéből: "Államiéletünkbe, képviseleteinkbe és sajtónkba valamilyen nemes elemnek kell bejutnia. Természetesen nem a születési nemességre gondolok és éppoly kevéssé a pénz nemességére ; nem is T5T I. m. 167. o.