M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A színészi játék rekonstrukciója
ság illúziójának felkeltéséhez számos eszközt használt, nem egyszer országonként másban látva a legmegfelelőbbet, de alapjaiban mindig egységes maradt. Az európai - és amerikai - szinháznak seholsem alakult ki olyan szimbólumrendszere, amely e földrészek egy másik nép- vagy nyelvcsoportja számára érthetetlen lett volna. Igen nagy eltérések vannak azonban azokban az emlékanyagokban, amelyekből a színháztörténet rekonstruálhatja a művészi alkotás eszközeinek - elsősorban a színészi játék valószerűbbé tételét elősegítő eszközöknek - a fejlődését. A nyugat-európai országok középkorra visszanyúló gazdag levéltári és kéziratos anyagánál Kelet-Európa a XVT. századdal kezdődő világi színjátszást illetőleg általában szegényebb emlékekben, 5 '' 7 " a hazai források pedig csak a XVIII. sz-ra nyúlnak vissza. Missilisek, memoárok, szini kritikák, didaktikai célokat szolgáló szakmunkák, képes ábrázolások, filmek, hangfelvételek és a tv őrzik színészeink alakitómüvészetének emlékét. A felsorolás nem a fontosság sorrendjében történt, de a legtávolabbról sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy a hangfelvétel vagy a film mai napság feleslegessé tenné az irodalmi színvonalú kritikát. Az első magyar színtársulat és a kolozsváriak kezdeti idejéből kritikánk nem maradt. Azok a néhány szavas tudósítások, amelyek az egykori sajtóban /esetleg több hónapos késedelemmel/ megjelentek, részben elfogultak egy nemzeti cél szolgálatában, részben nem szakszerűek, mert a színikritika, mint irodalmi műfaj, ekkor nálunk még ismeretlen volt. A mainál sokkal fokozottabban virágzott azonban a levélírás és a memoár-irodalom. A levélnek nem kell feltétlenül irodalmi levélnek lennie; egyes eseményeket, egyes művészi divatokat egyszerű magánlevelek is megvilágítanak. Kezdve a korán elhunyt, de nagyon müveit és fejlett művészi érzékű Teleki Domokoson, a könyvtár-alapitó Teleki Sámuel fián, aki édesanyjá-
