M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A színpad rekonstrukciója
1883-tól volt a Nemzeti Szinház egész épületében villanyvilágítás. Paulay azonban, aki Egressyn alapuló tudását a meiningenieken csiszolta finomra, még nem adott egyegy szereplő arcára, alakjára különösen erős fényt. Ez a nemzedék természetellenesnek, helyesebben: a valószerűvel ellenkezőnek tartotta az ilyen eljárást. 55 * Amikor, jó évtizeddel Paulay halála után, magyar nyelvű cikk jelenik meg a különféle világítási eljárásokról, a bevezető sorok még mindig igy hangzanak: "A mindenek fölött való természetesség korát éljük. A szinpad nem stilizál többé, hanem a legreálisabb valóságot állítja elénk és ezt a realizmust szolgálja minden berendezés, a mi csak a szinpad körébe került." 54 * Az a szokás, hogy rendszeresen egyes szereplőkre adnak teljes megvilágítást, evvel emelve ki a szinen betöltött fontosságukat, Reinhardt idejétől vált általánossá. És ez a "reflektorfény** már módositotta is a szinészi játékot, mert a kiválasztottat, vagy kiválasztottakat szükségszerűen megfelelő mimikára és pontosan kidolgozott mozdulatokra kényszeríti, olyan igényeket támasztva velük szemben, amikről a XIX. században szó sem volt. A jelen a világítóeszközökkel dekorált színpadé. Hogy nálunk ez a gyakorlat nem fejlettebb, az ezúttal nem annyira a konzervatív diszletezés beidegezósén, dogmátizálásán, hanem inkább a technikai felszerelés hiányosságain múlik. Alig van megfelelően épített színházunk. Pl. Anouilh a Becket előadását vetített díszletekkel képzelte el, de a József Attila Színházban erre nem volt lehetőség. Még nehezebben tud fényhatásokkal dolgozni egy-egy kisebb vidéki szinház. Ez a problémakör egyébként már nem a mult színpadjainak rekonstrukciójához, hanem inkább a jelenkori működéstanhoz tartozik.
