M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpad rekonstrukciója

A szinmü tehát nemcsak az eredeti elképzelés szerinti négy színváltozással megy, hanem gazdagon be is van bútorozva. A Butor Könvv bejegyzése Csepreghi Lajos kezétől ered, aki ez idő tájt kezdte meg nemzeti szinházi működését és adott esetben bizonyára az ügyelő feladatkörét látta el. Páncsy küzdelme a látványos rendezésért már korai halála miatt sem végződhetett sikerrel. Nem kétséges azonban, hogy /elsősorban az opera számára készíttetett/ díszletraktára tette képessé Egressyt az ötvenes években látványos rendezései véghezvitelére és végső soron a szövegmondás szupremáciájának megtörésére. A kor követelménye volt ez, és nagy szerencsénk, hogy olyan egyéniség szerzett érvényt a korszerűségnek, akivel szemben nem volt appelláta. Ha ugyanis Egressy nem rendezi végig az ötvenes évek történelmi szinmü sorozatát, ha elveit, próbarendjét a szinház fiatal tagjai nem ismerhetik meg, a meiningeniek hatásáig nem történik itt más, mint hogy mumifikálják a negyvenes évek szövegrecitálását és az egyszerre hozzánk jutó ellenmérget nem egy Molnár György életmüvén, nem egy Paulay szervezői képességén keresztül szűrve kapjuk, hanem a maga teljes és asszimilálhatatlan idegenségében. Egressy rendezői képessége a maga nemében aligha volt kisebb a színészinél, talán nagyobb is volt annál. Csakhogy itt megint avval a jelenséggel kerülünk szembe, hogy a kor felfogása szerint a nagy szinész, a virtuóz a színházművészet támasza és talpköve, a rendező pedig jobbfajta adminisztrátor. Tehát mindig Egressy, a szinész jelenik meg az irodalmi megemlékezések homlokterében, Egressy, a rendező, vajmi ritkán. Első kísérletei még kezdő nemzeti szinházi éveire estek. Megyeri meghalt, Szerdahelyi József elhagyta a színházat, Szentpétery sohasem jelentett számára versenytársat, sógorok voltak. A negyvenes évek derekán három tragikus szinész versengett a pesti szinpadon. Közülük Egres-