M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpadi szövegmondás felidézése

Wesselényi tisztán erdélyi anyanyelvű együttesénél és még meg fog ismétlődni, bár nem vitán felüli értékkel, Paulay társulatánál. A szép beszédnek természetesen megvolt az ára. Ha egy kéziratos szinmüvet a kezünkbe veszünk, feltűnik, mennyi benne a húzás, milyen kurta kis szöveg az, ami egyegy estén tényleg elmondásra került. Ennek természetesen oka volt az is, hogy még a nagy gárda tagjait sem lehetett, tisztelet a kivételeknek, olyan méretű szerepek megtanulására kényszeríteni, mint pl. ma egy Németh Lászlódráma főszerepe, vagy egy alig meghúzott Hamlet

. A közönség maga, nem lévén rádió, televizió, film révén állandó irodalmi-művészi behatásokhoz szokva, szintén nem állt ki három-három és fél óránál hosszabb produkciót. De ezeknek a fent emiitett rövidke szövegeknek más titkuk is volt. Nem voltak ezek olyan rövidek. A XIX. sz. derekán a szinészek még jóval lassabban beszéltek, mint ma. /Holott a mai magyar szinpad is vontatott előadásairól hirhedt és nem ártana valami megállapodás azt illetőleg, hogy a mesterkélten lassú beszéd csak protagonistának, és annak is csupán indokolt esetben legyen megengedhető./ A lassú szövegmondásnak az ötvenes években már nem az az oka, hogy a szinészek nem tudják a szerepüket, "stilizálnak", játék közben fogalmaznak saját szavaikkal, nem tudnak végszóra bevágni stb. Nem. Lassan beszélnek, mert a megkivánt, pontosan artikulált ós helyesen hangsúlyozott magyar beszéd lassú. Másfél évtizedes küzdelem árán megtanitották a Nemzeti Szinház tagjait szépen beszélni. De szépen és gyorssan beszélni, az egy-két különös tehetséggel megáldott művész sajátos képessége volt. Különösen kitűnt e téren László József és Szerdahelyi Kálmán. Mind a ketten éppen evvel a tulajdonságukkal váltak úttörőkké a társadalmi színműben és szalonvigjátékban, egyikük képességét sem O o tartotta azonban senki követni és tanítani valónak.