M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpadi szövegmondás felidézése

az anyaországban. Tehát, akár mint Kelemen Lászlóéktól Pesten, Kótsi Patkótól, Jantsó Páltól Erdélyben senki sem kérte számon, hogy mit ejt hosszan, mit röviden, hogyan tagol, énekelve ejt-e egyes szótagokat - a gubernátortól kezdve a faluról most bekerült kollégiumi kisdiákig mindenki hasonlóan beszélt. A bajok, a magyar szóejtés elleni kifogások a második fővárosi magyar társulat 1807-i pesti megjelenésével kezdődtek. Még most is fennáll az a körülmény, hogy csaknem mindegy: mi van a szövegben. Betűről betűre ők sem érnek rá ''bevágni" a szerepeiket. A fővárosi közönségnek azonban kezd valami nem tetszeni a szinpadi beszéden. Hogy mi: maga sem tudja. Valószinü, hogy minél felszínesebben figyelte a szöveget, annál kevésbé értette meg, hogy itt az ő megszokott hanglejtésétől különbözőt hall, s hogy a valóban ép nyelvérzéküek csak akkor kezdtek kellemetlenül felfigyelni a színházban, amikor a társulat magyarországi színészekkel töltődött fel és a különböző nyelvjárások keveredtek. Most kezd szembetűnni, hogy "Ernyi nem tud jól magyarul", a gyenge együttesben csak Láng /?/ ér valamit, ekkor kezdődnek az élesebb birálatok. Holott Ernyi ellen Kelemenek idejében nem volt kifogás - hogy nem tud magyarul, azt nem is a fővárosi közönség, hanem az erdélyi születésű kollégák emlegették! -, Láng viszont gyenge tehetségű, de magyarországi szinész, aki az itt honos tájnyelvet beszéli. Ismerve a kort, joggal feltételezhetjük azt is, hogy még a magyar közönség körében is folyt célzatos propaganda a második fővárosi társulat ellen. Az sem áll minden kételyen felül, hogy Ráday Pálnak nem volt-e benne szerepe. Fantáziát már nem látott abban, hogy igazgassa a magyarokat, a nagy Német Szinházba nem vihette őket, hát akkor jobb volt, ha mint konkurenciát is kikapcsolja. Mivel a magyar irodalmi közvéleményben Ráday volt a szinházügyek