Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Színházi tanulmányok 11., Budapest, 1965)
II. EGY KOMPLEX DRAMATURGIA VÁZLATA - 3. A változó világot jelentő színpad
3. A VÁLTOZÓ VILÁGOT JELENTŐ SZÍNPAD Az egyszemélyes szinjáték azonban csak az egyik lehetőség a sok közül s a továbbiakban most már ezekkel kell foglalkoznunk. Láttuk, hogy a szólóprodukciót lépten-nyomon az a veszély fenyegette, hogy vagy a mesébe visszatérő epika lesz belőle, vagy az, hogy lirai monológgá alakul át és dinamizmusát vesziti el. Csak harmadik csoportjában fedezhettünk fel olyan lehetőségeket, amelyek a két és több szerepnek egy ember által való megjelenítésén keresztül továbbmutattak, de egyben önnön korlátjukat is jelezték. (Hipotetikusan felmerülhet az a gondolat, hogy az egyszemélyes játék tulajdonképpen régebben meglévő, kollektiv szinjátékcselekvések redukált formája, erre azonban egyelőre nincsen bizonyíték.) F e ntebb már megegyeztünk abban, hogy a szinjáték tárgya mindig az ember és világa,még pontosabban az ember (a társadalomban élő ember) és környezete, "konkrét emberek kiélezett konfliktusa... amelyben minden az alapvető konfliktus köré sűrűsödik". Nyilvánvaló tehát, hogy nem időbeli-fejlŐdéstörténeti, hanem esztétikai-dramaturgiai értelemben magasabb rendűnek kell tartanunk azokat a szinjátéktipus okat, amelyben a konfliktus kifejezése nem belső me gosztottság utján, hanem tényleges szembenállásban nyer életet: a konfliktus mindkét oldala testet ölt, látható lesz. A minimális formai megoldása ennek a követelménynek tehát ez: ketten vannak a szinpadon. Ez a formai követelmény azonban, mint látni fogjuk, a tartalmi követelmény fő gondolatát is magában hordozza: egy színjátékban csak egyetlen, lényeges fő konfliktus lehet , s két oldalónak
