Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Színházi tanulmányok 11., Budapest, 1965)

I. A SZÍNJÁTÉK MŰVÉSZETÉRŐL - 2. A színjáték művészetének néhány sajátossága - e/ A zene kiemelt jelentősége a színjáték világában

hívhassuk a figyelmet, összefoglalójának hatodik bekezdésében tömör tézisként szögezi le. hogy "a színház legősibb formája az opera" és azt érti alatta, hogy szóló szereplők és kórus egyaránt énekelve szólal meg. Más példából pedig azt láthattuk, hogy ezeket a legegyszerűbb játékokat más zenei-akusztikus elemek is kisérték: taps, ütö és fuvó hangszerek. Különben is színháztörténeti közhely számba megy, hogy szinjáték és zene közös csiráiról beszéljenek, hogy megállapítsák: valamifajta egysóges"összmüvészetből" indult ki a színjátszás is, de mindenképpen szerves egységben a zene különböző, vokális és instrumentális, formáival és csak a fejlődés későbbi fokán,vált szét, differenciálódott a szinjáték egymástól eltérő szinjátéktipusokká, köztük olyanokká, amelyek egyáltalában nem tartalmaznak zenei elemeket és olyanokká, amelyek viszont teljesen "átkomponáltak". A differenciálódás azonban nem volt a különböző kultúrákban teljesen egyöntetű. Az is köztudomású, hogy például a Távol-Kelet színjátékaiban szinte mind a mai napig megmaradt ez a bensőséges összefüggés a szinjáték kezdeti formáihoz hasonlóan és még századunk második felében is alapvető jellegzetességként állapíthatta meg egy színházi szakember, hogy az ázsiai szinjáték három alkotóeleme, "költészet, muzsika és tánc" még ma is érvényes egységben létezik és "kiegyensúlyozott ötvözetük... a drámával való szétfejthetetlen és szintetikus kapcsolatuk" adja meg művészi rangjukat.^* Európában viszont - különösen a naturalizmus elméletének és gyakorlatának virágzásakor - mélységes elvi ellentétet építettek ki a muzsika és a szinjáték drámai formái között. Igen érdekes, hogy még Hevesi Sándor is, aki pedig maga is operarendező volt, érzéke volt a muzsikához és néhány kitűnő produkciót állított színpadra, lényegében "lehetetlen" dolognak tartotta esztétikailag az ötvöződést és ezért "paradox"-nak az opera műfaját: "Wagner esztétikai tévedése abban a felfogásban gyökerezett - Írja -, hogy az opera mint műfaj