Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Színházi tanulmányok 11., Budapest, 1965)

III. SUMMÁZÁS

9* Két ellentétes akarat nyilt összeütközésének szinját éki képe minimálisan a harc lényegét kifejező két ember megjelenésével kerül ábrázolásra. Lényegében a többi szereplők is e két szereplő által képviselt ellentmondás valamelyik oldalához tartoznak, állandó vagy változó jelleggel. 10. A harc folyamata változó képet mutat. Ennek a változásnak szerkezeti törvényszerűségei vannak, nemcsak magában a képben, de az azt szemlélő közönségben is. Csak igen kevés olyan szerkezeti törvényszerűség van, amelyet hosszabb időre érvényesnek lehet tekinteni. A közönség előtt bemutatott színjátéknak lezártnak kell lennie. Lényege a végigküzdött harc, az ellentét valamilyen feloldása. Az abszurd dráma tulajdonképpen nem szerkezeti újításokat képvisel, hanem tartalmiakat, amelyek az ábrázoló eszközökkel együtt az alkotó által abszurdnak tekintett világot kívánják bemutatni. 11. A teljes világkép szini ábrázolásának igénye az alkotói álláspont világnézeti tartalma és meghatározottsága miatt kategória-alakító erővel bír. 12. A H

helyes"-nek és "eltérŐ

M-nek egyszerű konfliktusából az életközell mimosz alakul ki, melynek alapszerkezete rögtönzés és sztereotípia dialektikus egysége. 13» Az ember a színjátékban antropomorfizálja a világ törvényeit és a sorsot szerinte képvi selő isteneket, részben, hogy hasson rájuk, részben, hogy az uralkodó ideológiát rögzítse-magyarázza-terjessze. Egyre több eszközt mozgósít e célok érdekében, ezért dramaturgiája augmentációs-additiv jellegű - időben ciklikus, térben szimultán. Színháztörténeti jelentősége igen nagy, mert az adott uralkodó osztály politikai-gazdasági bázisát bocsátja az alkotók rendelkezésére. - Az antropomorfizálás két irányba fejlődik: extroverzióval az apoteózis, introverzióval a lélekboncoló allegorikus moralitás felé. Mindkettő a teljes profanizálódásba vezet.