Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Színházi tanulmányok 11., Budapest, 1965)

II. EGY KOMPLEX DRAMATURGIA VÁZLATA - 3. A változó világot jelentő színpad - c/ A veszélybe kerülő ember: a dráma

ban emberi módon élnek-mozognak-cselekszenek-beszélnek, hol pedig üres báb módjára csetlenek-botlanak (természetesen ez a megvalósító szinész számára legalább olyan bonyolult szakmai-mesterségbeli felkészültséget igényel, mint az elmélyült jellemrajz megvalósítása)• A vizuális környezet elemei is szinte tetszés szerint, szürrealizmuson gyakorolt szabad asszociációk felhasználásával alakulnak ki (itt sincsen kizárva a színfoltjaiban,arányaiban jól komponált, technikailag magas szinvonalon kivitelezett diszletmüvészet, de mesterséges dekomponáltságával is a szinjáték dramaturgiájának törvényszerűségei szerint a nézőben az eredeti írói szándékot: az összefüggéstelen, értelmetlen abszurditást képviseli, huzza alá). Az akusztikus környezet némely esetben benyomul a szinpadra, elfoglalja azt és mintegy kiszorítja onnan az ember utolsó nyomait is, mint ahogy arra már tanulmányunk első részében Poliéri és Arrabal kísérleteivel kapcsolatban utaltunk. Azonban mindezeken tul: a veszélybe kerülő ember, aki a társadalomban újra meg újra megvívja harcát egymás ellen a saját emberségéért, ez az ember a szinjátékkultura leggazdagabb és még lezáratlan ágának, a drámának középponti alakja. Harca lezárul, a nézőkben feloldódik az izgalomteljes feszültség, de az eltöltött idő nem múlik el nyom nélkül. Sokan érezték már ugy egy-egy gazdag élményeket nyújtó színházi este után, hogy nem tudnak hazamenni. És talán ezt az érzést akarták kielégíteni a szinjátékalkotók olyankor, amikor előadásuk végére még valamiféle utójátékot illesztettek, hogy mintegy levezessék a még parázsló, levezetetlen feszültségeket. Kontrasztot teremtettek, sokszor már az előadások alatt. Közjátékokat és utójátékokat alkottak.