Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

kényszeríti az előadó művészeket. A néző jelenléte tehát a mű alkotásának részese: valóságát, egyszeriségét, konkrét "ilyensógét" neki köszönheti az előadás. Az irodalmi drámaszöveg belső gazdagsága sokféle lehetőséget rejtő telítettsége az egyes előadások intenzív teljességévé csökken: egy-egy motívum kap föhangsulyt. De ez a csökkenés a másik oldalon növekedés: ezt az egy motívumot jobban, mélyebben, újszerűbben éli át a néző, mint az olvasási élmény extenzív gazdagságát. Az irodalmi alakzat és szini valóság állandó, dinamikus egymásrahatása alkotja tehát a dráma igazi életét: e kettős létforma feszültsége és egysége maga a színjáték élete. E két életforma állandó, élő ellentmondásban fonódik egymásba. Az "irodalmi" alakzat kimeríthetetlen és befejezhetetlen, mert ott él benne a vonatkoztatás szükség lete

t újra meg újra felkelti azt az igényt, hogy minden kor saját magára értelmezze, saját képére alakítsa eszmeiérzelmi tartalmát. Minden korban felkelti azt a vágyat, hogy magát lássa benne, mégpedig másképp lássa benne magát is és az ott szereplő alakokat is. Az irodalmi alak tehát provokáló szerkezetűt uj és uj objektivációkat kivan magának, tehát a szini megvalósítás sokféleségének állandó rugója. Csak azért lehet ilyen motorikus ereje, mert szövegszerűen állandó, s belső gazdagsága ezt a vonatkoztatást provokálja'. De lássuk az ellentmondás másik oldalát ia. A megvalósítás, a színpadra állítás egyfajta értelmezése már egyúttal a tuljutást is jelenti. A nézőt nemcsak visz— szavezérli az irodalmi változathoz - otthon megnézi az egyes szövegrészleteket, ujramondja magának az egyes jelenetek "megoldásait" -, hanem egyúttal múlttá változtatja ezt az értelmezést is. Az ember túljut ezen a fajta felfogáson, és most már mást akar benne felfedezni. Egy arculatának megvalósítása az ujabbak kívánságába torkollik

. E két forma tehát állandó kölcsönhatásban él, az egyik