Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

III. A SZÍNJÁTÉK SZOCIOLÓGIAI SZERKEZETÉHEZ

konfliktus lezárulásakor utolérnie

. Azt a másik embert, akivé - a belső cselekvés során, a megtisztulás révén átalakult. Ezt a "másik embert** persze a drámai hős ama belső kettősségének hatására fedezi fel, melyet a drámai tipus sajátságainak elemzésénél figyelhetünk meg (1. o.). A cselekvő és néző funkciónak van azonban még egy érdekes vetülete a néző élményeiben. A színjátékkal szemben ülve nemcsak egyszerűen szemlélője és Ítélkezője vagyok annak, amit látok, hanem hirtelen önmagamat is "kívülről" kezdem látni. A szinpadi alakkal többé-kevésbé azonosulva egyszerre annak tetteiből - "kifelé" - látom magamat. Az ő alakjából látom, amint itt, a helyemen ülök, s önmagam objektiv mivoltában, esendősógében és erényeiben tudom felmérni. Tehát figyelő szerepemet egyszerre cselekvővé változtatom: magamat látom a szini alak "szemével", mert azon az alakon, annak cselekedetein keresztül hirtelen objektiv színekben értem meg saját életemet, korábbi tetteimet. Érdekes dialektikus csodája ez a színháznak, melyre nem igen figyel fel esztétikai irodalmunk. Ugyanis az azonosulás szerkezetét túlságosan egyoldalúan fogjuk fel, s nem vesszük észre,hogy az alakkal való közösségünk egyúttal önmagunktól való elválást is jelenthet: önmagunk objektiv szemléletét, a más szemével való megitélés képességét. Mint ahogy a szini alakkal való azonosulás feltételezi s kiváltja ugyanennek az alaknak érzelmi megméretését és elitélését. A színházban a néző önmagára, mint másra ismer rá: történelemről való lemaradására, vagy illuzórikus előrefutására ismer rá önmagában - olyan tulajdonságokra és világnézeti morális sajátságokra, melyek eddig rejtve maradtak előtte. A nézőtéren a régi emberből a tudatosodás révén születik az uj ember. Ehhez persze az kell, hogy a néző az élő emberrel álljon szemközt. A színészi megelevenités varázslatának