Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

egyéniség számos emocionális rádióhullámával - szavakkal, intellektuálisan ki nem fejezhető eszközeivel sejteti, érezteti, vagyis 3» ezzel evokálja, kelti életre a nézőben a szellemi alak kiegészítésének munkáját. Beindítja a néző fantáziáját, érzelmi újrateremtő készségét, intellektuális reakcióinak kiegészítő apparátusát, s majd a néző a színjáték által mutatott irányba továbbmenve fogja kiteljesíteni az alakot, megközelítve a szellemi alak teljességét. A szellemi alak végülis a nézőben kap igazi profilt. A színpad objektivitása esztétikai értelemben feltételezi a néző átalakítását esztétikai befogadóvá és újrateremt övé. Az eddigiek illusztrálása gyanánt - említsük meg az emberi játék térteremtő erejének varázslatát is

. Fentebb szó esett már arról, hogy a szinész belépve a színre, azonnal atmoszférát tud teremteni maga körül, a bár még nem tudjuk, mit fog tenni, mi fog bekövetkezni, ebből az atmoszférából mégis érzelmileg kihalljuk az elkövetkezők sejtelmét. Nos, ez az atmoszféra nemcsak a néző érzelmi reakciója. A színpad relációjában ez objektiv szerepet is kap: a nagy szinész körül, vagyis a megteremtett alak körül egy bizonyos tér is keletkezik. A világ, ahol ez az ember él és mozog. A mai színházi gyakorlat,az elvontabb, jelzett díszletekkel dolgozó játéktér, talán megkönnyiti ennek a gondolatnak közelebbi értelmezését. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem a diszletek illuzionista hatása, nem a néző szemfényvesztő álombaring at ása teremti meg valójában az "ott vagyok" illúzióját. A drámai helyszín va lóságát esetleg akkor sem élem át, ha a legkitűnőbb,szinte filmszerűen élethű diszletek állnak is a játék körül. Dürrenmattn

ak mélységesen igaza van, mikor arról ir, hogy az illúzió hajszolása a modern szinház rossz hagyományai közé tartozik, melyet még az udvari színház masinériájából vett át. Olyan gyakorlat, mely amugyis képtelen tar-