Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

tett nagyzolás gesztusait. Itt mar a gesztusokból, a beszédet kísérő jelzésekből kiolvassuk, hogy **az illető zavarban** van. Itt is - mint az előző esetben is -, ezeknek a magatartási formáknak meghatározott árulkodó .jelel vannak, olyan jelzések, melyek a társadalomban kialakultak s egy kis gyakorlattal mindenki megtanulhatja szótárukat és nyelvtani szabályaikat-. Az ember társaságbeli rutinja pl. többek között azt jelenti, hogy ezeket az árulkodó, önkénytelen jelzéseket a minimumra csökkentse és másrészt tudatosan tudja őket - kellő helyen és időben - alkalmazni. Egy-egy hangsúllyal, jelentős hallgatással,vagy szemvillanással is tönkre lehet valakit tenni. Ne folytassuk ezeknek a jelzéseknek felsorolását, csupán azt a kört szerettük volna jelezni, melyben előfordulnak, s azt hiszem, mindenki számos hasonlót tudna felsorolni. Lényegük: az, hogy társadalmilag kialakult jelzések, melyeket nem a szó konkrét és egyértelmű direkt Kapcsolata jellemez, nem intellektuális, hanem érzelmi megértésre, átélhető felfogásra apellál. Társadalmi jellegük ott derül ki, mikor ugyanazt a jelzést - pl. nagyzolást, lenézést, tétovázást - különböző osztályok képviselőinél másként és másként látjuk viszont. S ahogy ezek az emberek "nagyzolnak

** - abból kiderül szociális hovatartozásuk is. Ez a jelzőrendszer tehát a cselekvés formájának, társadalmilag modulált alakváltozásainak segítségével közöl valamit az emberről. Nem az a lényeges benne, mit csinál az illető - bár ez is számbajöhet néha -, hanem az, hogy miként teszi azt. A zavarban levő ember kinos pontossággal ügyel arra, hogy ugyanúgy mozogjon, mint ahogy a többiek. Csak merev fesztelenségén - tehát tettei formáján - vesszük észre zavarát. S ezt a társadalmilag modulált formát minden szociális csoport, osztály, közösség másképp alakítja kl - igy mintegy látható, átélhető névkártyával látja el hordozóit.