Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

II. A DRÁMA ÉS SZÍNJÁTÉK

mák tárházát. A XVTII. század végétől kezdve, elsősorban Lessing inspiráló hatására az elmúlt korok drámáit a maguk eredeti szerkezetében, koruk levegőjének feltárnasztási igényével Igyekeznek megközelíteni. A két folyamat - a dráma és szinház elszakadása és a drámai mult felfedezése - persze szorosan összetartozik. Ahhoz, hogy a szinház szabad teret tudjon nyújtani a nem mai születésű, ihletésű daraboknak, ahhoz már az kellett, hogy a szinpad a legkülönbözőbb irodalmi törekvések szint ere lehessen, hogy a dráma esetleg tőle független életet is élhessen. Természetesen amennyire a drámai mult felfedezése s kiteljesitése gazdagit-otta az emberi kultúrát és szinházi élményt, anynyira káros tendenciát jelentett a dráma és szinház útjainak elszakadása.A drámairodalomban pl. uralomra jut a hatásszer őségből fellépő, teatralitásra és csak arra törekvő stilus - a francia iránydráma iskolájában technikává silányul a drámairás. De miután ez a kettősség létrejött, ezután ezt figyelembe kellett venni, részben az irodalmi alakú dráma továbbélésének önálló útjait illetően, részben pedig az újra meg újra megújuló rendezéstechnikai és rendezéselméleti forradalmakat illetően. A hajdani termé szetes egységet most már csak mint az ellentmondások egységét lehet megteremteni, s ennek igen sok buktatója, zavaró mellékkörülménye akad. De azzal nem lehet ezeket a zavarokat elhárítani, hogy a két egyenrangú alkotórész közül - mondjuk Reinhardt módjára - csupán a színháznak adjuk a parancsnoki szerepet. Inkább a dialektikus egység útjait kell tanulmányoznunk. A dráma specialitása a többi irodalmi műfajjal szemben tulajdonképpen relativ. A szinjáték kidolgozási munkájában az történik, hogy az irott mű egy arculatát emeli ki a rendező és szinész, és azt objektiv képben - a szinpadi játékban - tárja a néző elé. Ez az objektiváció azonban a regény olvasójánál is megfigyelhető. Amikor a Bovarynét