Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

ják meg, és a tetteket kisérő dialógusok, az erre vonatkozó emocionális utalások, elszólások, felhangok stb. À regény tipusát többnyire a cselekvés belső oldaláról épitik fei

» belülről látom a figurát, és onnan jutok el tetteihez. Nemcsak a pszichológiai regény dolgozik a belső világ elmélyült ábrázolásával, a gondolatok, rejtett morális önviták érzelmi válságok ábrázolásával, a "klasszikus" regények is ezt teszik. Â drámában a cselekvés adott, és a tipus világnézeti támpontjai, tetteinek tudatos összefoglalásai, a dialógusokban kiderülő viszonylatai, melyekkel másokhoz kapcsolódik, valahogy "tul" vannak a cselekvésen, mindezt a tettek súlyán, hatásán, a cselekmény objektiv láncolatán mérlegelem: az elhangzó szó Igazságát, morális vallomások tarthatóságát a tetteken kell mérlegelnem, és azon keresztül kell látnom is. Mikor Tartuffe szerelmi vallomását nevetjük, akkor a szóval feleselő tettek komédiáját és a figurák otromba tévedéseit kacagjuk. De csak innen, a tettek értelmező optikáján, szemüvegén át látom és érzem a szavak súlyát, embert jellemző erejét is. Mármost ezen a "résen" keresztül kevesebb látszik, mint amennyi az alakot a maga teljességében jellemzi, viszont a cselekvésben megnyilvánuló egyéniségének ellentmondásossága, ennek az embernek lényege kristálytisztán áll előttem. Ebből következik, amire fenti paradoxonunkban céloztunk: a hős emberi lényege, jellemének, szenvedélyeinek sajátos karaktere csak leglényegesebb vonásaiban csillan meg előttünk, de mivel emberi centrumát világosan látom, ezért összes többi, mellékes vonásait is ki tudom egészíteni. Az alak plaszticltása abban rejlik, hogy gerince sokkal élesebben kirajzolódik, mint a regény típusának esetében, mig mellékes sajátságai csupán ennek a kirajzolódó gerincnek következményeiként ébrednek fel a játszó színészben és a nézőben. De van ennek a kérdésnek egy másik oldala is. A dráma sokkal lazábban motivál, sokkal inkább egy lehetőség tér-