Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

DIALÓGUS A MEGTÉVESZTÉSRŐL

Phaidrosz: Nem Szókratész, de valahogy mégis rokonomnak éreztem szenvedését. Szókratész: De ha tőle különböző sorsú vagy, nagyobb bűnök nélkül élsz, miért érzed hát rokonodnak ezt a sosem volt királyt? Phaidrosz: Várj, válaszolni nem olyan egyszerű! Nos, nézd csak, rájöttem például, hogy magam is szoktam önmagammal, saját későbbi és korábbi énemmel vitába, harcba kerülni - ugy ahogy Oidipusz harcolt saját múltjában elvetett, s hirtelen kikelt pusztulásáért. Harcol érte, mert ugy látja, hogy Láiosz gyilkosait neki kötelessége megtalálni. S nem tudhatja, hogy önmagát üldözi. S arra gondoltam, hogy minden morálisan tiszta lépésem valami ehhez hasonló tett: harc, vétlenül, önmagam ellen. Ezt eddig sohasem tudtam - Ő ébresztett rá... Szókratész: Jól feleltél. De ha így van, ha magadra ismertél Oidipuszban, akkor mikor tőle jócskán különbözöl - akkor ő mégis csak igazi alak, valóságos. Hisz te magad

, a te saját gondod igazsága igazolja az Ő sorsának valódiságát. Phaidrosz: Én is igy gondolom, Szókratész. Szókratész: De ha igy, akkor beláthatod, már nem szellemeskedésből mondtam az imént, hogy a néző be is van csapva - de ezenközben nincs is becsapva: mert bár a szinész által keltett varázslat hamis, ha a szinen történő sorsok alakulása látszat is

, - ez a látszat igazabb a valódinál. Enélkül a hazugság nélkül nem ismerhettél volna önmagádra. Phaidrosz: Belátom igazad, Szókratész: a színházban - de talán a művészetben is - az igazság páncélja a látszat, s a megtévesztés utján születik a valóság megismertetése.