Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

III. A SZÍNJÁTÉK SZOCIOLÓGIAI SZERKEZETÉHEZ

tal felkeltett érzések és képek "továbbgondolása", melyben az eredeti eszmei tartalom kel életre. A modern színpad a néző aktivitását vagy elnyomja vagy túlfeszíti. Vagy teljesen kész, kiegészíthetetlen képet nyújt szamára (naturalista színpadkép, átélhetetlen drámai szövegek), vagy olyan elvont támpontot nyújt neki a drámai szöveg, a szellemi alak elvontsága révén, melybe a kiegészítés szubjektív aktusa csak önkényesen tud belekapcsolódni. Az allegorikus, vagy szimbolikus figurák - mondjuk Beckettnél, Ionesconál, Eliotnál nem rendelkeznek azzal az élő konkrétsággal, hogy természetes mivoltukban is át lehessen élni őket. Ezért kizárólag kiegészített mivoltukban van életük: viszont a kiegészítésnek túlságosan nagy mozgástere maradt - a néző önkényesen mindenfélét belehelyezhet az alakba és szituációba. Hogy Godot helyére kit állitunk be - a világháborút, minden ember elvont jövendőjét, a kiszámitathatlan és megfoghatatlan Hivatalt, vagy a modern végzetet - az az egyes nézőtől függ. Ezzel azonban a darab minden egyes ember számára más lesz, megszűnik a dráma egyértelműsége, a tipikus művészi konkrétsága: mindenki más színdarabot figyel. Persze, ebben az elvontabb drámai formában a modern társadalmi valóság alakváltozása is szerepet kap: a modern néző tudatosabban figyeli az alakokat és konfliktusokat, azt is mondhatnánk, hogy minden egyes néző kezében lehet már a figurák megfejtése, kulcsa. Ha Schiller beszélhetett naiv és szentimentális művészekről, vagyis a spontán, természetesen alkotó Íróról és a tudatosan, tudományos felkészültséggel, filozofikusan gondolkodó alkotóról, ugy mi is beszélhetünk naiv és szentimentális nézőről

. Ez utóbbi a modem társadalom lakója, pontosabban egy értelmiségi-kispolgári réteg, mely számára a világ már fogalmakban elrendeződött és a konkrét sorsokat