Székely György: Színjátéktípusok leírása és elemzése (Színházi tanulmányok 8., Budapest, 1963)

A. TÍZ SZINJÁTÉKTIPUS - I. A görög tragédia

dett. Ezért mondták, hogy a színész "fellép" /anabaineln/ illetve hogy "lelép" /katabainein/. Az is valószínű, hogy már az ötödik századtól kezdve kiegészítették ezt az alapépítményt:részben paraszkénét /kétoldali építményt/ emelve és hozzákötve a főépülethez; részben először fából, később kőből emelt részt, a disztegiát, majd azt a magas platót, amelyről a megjelenő istenek mondták el ezövegeiket, a theologeiont. Mindezek a kiegéezitések a tragódiák irói követelményeihez készültek és csak akkor véglegesítődtek, amikor az i. e. IV. század során, Euripidész életművének befejezéeekor, a tragédia formája kialakult és konvencionalizálódott. Mint emiitettük, a kőből való színházépület is csak ebben a században kéezült el. Már Aiszkhüloszról is megemlítik, hogy szcenikai eszközökkel élt /festmények, mechanizmusok, sírkövek és oltárok/; de Szophoklész alkalmazott először a szkéné előtt konkrét helyszint ábrázoló /perspektivikus?/ hátteret, Euripidész pedig színváltozásokat és olyan gépezeteket, amelyek istenek gyors fel- ós eltűnését tették lehetővé. Az i. e. V. sz-tól kezdve bizonyítottnak vehető a gurítható dobogó,az ekkükléma használata /félkör vagy négyszög alaprajzzal/, és az emelő-, illetve repitőgépé /méchané/. A mozgatható díszlet, a katabléma is ismerős volt. Hogy az oldalkulisszák, az un. periaktoi már a klasszikus korszakban is használatosak voltak-e, ma is vita tárgyát képezi. Későbbi leírások háromoldalú prizmaként emlegetik, amelyeknek fordítása helyszínváltozást jelentett: ha azonos városban, de máshol játszódott a következő kép,akkor az egyik prizmát fordították meg - ha máe városban, más - 13 -