Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

A pozitív hős konfliktusa

konfliktusai. Én ezt a megállapítást fél igazságnak és dramaturgiai értelemben használhatatlannak tartom. Ha igaz az. hogy az emberi társadalom ellentmondások harcaiban, az uj és régi Összeütközésében fejlődik, egy-egy közösségen belül kik küzdenek leginkább az újért, ha nem a közösség leghaladóbb tagjai? Méghozzá legtöbbször nem is belekényszerülnek a harcba, hanem éppen öntudatuk, társadalmi tudatosságuk folytán önként vállalják, sőt kezdeményezik. És természetesen nemcsak a politikai értelemben vett ellenséggel szemben. Már-már közhelynek érzem itt Mao Ce-tung 1957-es beszédére hivatkozni, amelyben a népen belüli ellentmondások egész csoportjait elemzi olyan viszonyok között, mikor a nép érdekei alapjában egységesek. Ezeknek az ellentmondásoknak a megszűnéséért elsősorban a kor leghaladóbb erői, a pozitív hősök küzdenek, méghozzá nem esetlegesen, hanem szükségképpen. Hogy egy egész vulgáris példát mondjak, nálunk a szocialista falu megvalósításáért nem a lusták, a megalkuvók, vagy az ostobák, hanem a legöntudatosabbak, a legbátrabbak, a leghaladóbbak küzdenek. És küzdenek! Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a pozitív hősnek csak lehet konfliktusa és nem szögezzük le, hogy szükségképpen van, akkor feltételezzük, hogy lehet drámai pozitív hős konfliktus nélkül is, ez pedig minden lakkozó, eszményítő, vagy ellensematikus szándék nélkül ls tönkreteszi a pozitív hős drámai pályafutását. Miért? A küzdés maga Eléggé ismert kritikai igazság, modern ismertetői is megállapítják, hogy Csiky Gergelynek "pozitív alakjai a legvédtelenebbek". Már Gyulai Pál azt irta A proletárokr

ól (a felszabadulás után Ingyenélők és Mákvirágok címmel is játszották), hogy abban a szerelmesek nemesszivü, erényes személyek, de unalmasak. "Hagy baj , mikor a költő meg akarja szerettetni aa erényt és megunatja" - Írja Gyulai. Ha az embernek eszébe jut, hogy a nagy francia példakép, Molière