Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
"Színpadi formabontás"
látlant erőteljesnek, a zavarost végtelennek és az értelmetlent értelem fölöttinek." Ezekhez nekünk semmi közünk. Mi az uj dráma megszületésének útjából akarjuk elhordani a köveket. Ilyen kő minden kritikai konzervativizmus. Mikor mi a színházban az ilyen cikkeket olvassuk, óhatatlanul elszomorodunk. Egy vonaton ülünk kritikusainkkal, mint mondani szokták, a szocializmus vonatán. Sőt egy fülkében utazunk, abban, amely a szinházat viszi a szocializmus és aztán reméljük a kommunizmus felé. Még sem látjuk egyformán a világot. Az az érzésünk, hogy egymással szemben ülünk a kupéban, de ők háttal a menetiránynak és kinézve az ablakon, mindig azt a tájat látják, amelyet már elhagytunk, mi meg a menetirányban ülve mindig azt nézzük, ami felé megyünk. Tudomásul kell venni, hogy "ars una, mille species": a művészet egy, de sokféle. Senkinek sem lehet feladata, sem módja rá, hogy a priori lerögzítsen akár régi, akár uj formákat* Ezt, ha jól értjük a szinház rendeltetését, szabályokkal megkötni nem szabad. Mi a magunk színházában, gondolom talán nemcsak a magam nevében beszélek, boldogan bemutattuk volna, ha véletlenül hozzánk kerül, a Kormos es et abban a formájában, ahogy a Nemzeti Szinház bemutatta. De emlékszem rá, amikor Mesterházit Goda Gábor akkori igazgatónk behozta a Pesti emberek témájával a szinházba, Mesterházi elmondta, hogy megpróbálja a csaknem reménytelenül szétágazó, epikusán született témát szabályos három felvonásba beletörni. Ismerve a témát és annak ráadásul erősen publicisztikus jellegét, a téma és a közönség kényszerére gondolva első mondatunk az volt, hogy felejtsen el minden hagyományos dramaturgiát, mert azzal a téma szinpadi ereje nem biztosi tható. Formabontásra biztattuk a szerzőt? Ellenkezőleg, arra, hogy formát keressen a formátlannak. Ugyanakkor a sajtóban élesen folyt a harc a narrátor ellen és más "formabontás" kipellengérezóse. Mi sokáig nem térődtünk a vitával (a közönség sem), mentünk a magunk utján. Magam sokszor idézgettem a dühös vagy kétségbeesett művészeknek Dantét,
