Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

harcnak elvi alapjait tisztázni és ebből nagyon sokat fogunk tanulni színházi emberek valamennyien. Aki felveri a port és aki nyeli! Mindezeken a problémákon belül külön fejtegetést érdemelne az a módszer, ahogyan a kritika az uj darabokkal foglalkozik, de nem akarok tul sokat markolni. Mindenesetre azzal tisztában kell lennünk, hogy jelentős drámairodalom kibomlása, kritikánk megerősödése nélkül, csaknem lehetetlen. Az európai kultúrában irodalom és kritika sziámi ikrek, akiknek balsorsuk, hogy egy életre össze vannak nőve, de most már igy közösek örömeik, bánataik, betegségeik és csak együtt fejlődhetnek. Ha szét akarják választani őket, többnyire vagy az egyik, vagy mindkettő belehal. A szocializmus, haladásában az eddiginél is nagyobb jelentőséget tulajdonit a kritikának, nem csodálható, ha a szinház is ilyen türelmetlenül sürgeti a bátor, önálló, saját fejével gondolkodó és államnak, nézőnek, és színésznek, Írónak és színháznak segiteni tudó, kezdeményező kritikát. Sokszor elmondtuk már, hogy a mai kritikánknak- vannak érdemei, elsősorban az egységes marxista világszemlélete, amely persze mint a magunké is, színháziaké is, iróké is - fiatal lévén - nem egyszer bizonytalankodik. De ma már - ezt is többször elmondottuk - ez a világnézeti erény kevés. Igényeivel túlnő rajta az irodalom is, a szinház is, a közönség is, csak mintha kritikánk igénye nem nőtt volna tul rajta. Legjobb hagyományaink közé tartozik, hogy igényesebb színházi kritikusaink maguk tették szóvá, ha valamelyik kollegájuk súlyosabban botlott, most biztos elvi alapok hiján, ez a hang is csaknem hiányzik a szinibírálatból. Persze - ez egyszer csakugyan nem gyávaságból mondom - nem volna igazságos mindezért a kritikusokat hibáztatni.Itt kialakult szerkesztőségi elvekről, már megállapodott gyakorlatról v

an szó, amely valahol elkezdődött, de amelybe ugy látszik a többség beletörődött - és ezt mégis csak szóvá kell tenni. Hiába,