Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
Bevezető a modern drámához
pályán nem lát mást, mint összevissza szaladgáló piros, vagy fehér mezes embereket, akik hol erre, hol arra rúgják vagy dobják a labdát, közben pedig egy biró összevissza fütyül. Ezért, ha valahogy ki akarjuk ismerni magunkat ebben az összevisszaságban, amelyet a modern dráma mutat, nincs más hátra, mint megkeresni azokat az elemeket, amelyekből a közös játékszabályok összeállnak. Kezdjük tehát a formán, az a legegyszerűbb. Már utaltunk arra, hogy a kor drámájának nincs egységes stilusa, ellenkezőleg a legváltozatosabb tarkaság mutatkozik és nincs egyetlen általános drámai vagy szinpadi forma. Már ez maga jellemzője a kor szinházi világának, hiszen az eddigi korok az obligát egy-egy kivételtől eltekintve ebben egységesek voltak. Ma ez a formai azonosság még egy-egy szerzőn belül sem található meg. Ma alig akad drámairó Pirandellótól Millerig, Giraudoux-től Visnyevszkijig, Lorcatól Tennessee Williamsig, vagy ha ugy tetszik Szimonovtól Anouilhig, aki valamennyi drámáját ugyanazzal a drámai formával teremtette volna meg. Ez a jelenség a képzőművészetben sem páratlan, lásd Picassot és a zenében sem, lásd Bartókot. És ez nem valami fejlődés kérdése, hogy a drámairó kinőtte mondjuk a régi formát. Nem, változt atják,szabadon cserélik, ismétlik, ha ugy tetszik nekik. Szophoklész, Shakespeare, Racine, Molière, vagy Shaw és Gorkij csak a saját, mindenkor ugyanazon formája szerint alkotott, mo3t ez megszűnt. Mégis van egy közös formai jegye ennek a modern drámának,az egész mai színjátszásnak és ez a szinháznak egész más, az előző drámai korokétól teljesen eltérő szinházi koncepciója. Mi ez? Az előző kor, a mult század utolsó évtizedeinek és századunk első két évtizedének kora, amelyet általában szinházi naturalizmusnak, manapság pedig egyre többen polgári realizmusnak neveznek, és amely az előtte volt drámai korokkal szemben, azokét tudatosan tagadó dramaturgiai koncepcióval rendelkezett. Hallgassuk meg erről ennek a dra-
