Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színházi munkánk állami vezetése

kezőleg, nagyon is józanul igyekszik a felhőkbe repült bizottságot visszatéríteni a földre. "Jó, jó, de hogyan fognak itt jövőre a parasztok fürdeni?" - ez volt az értelme a kosbeszólásainak. Az urak egy ideig csak tűrték az okvetetlenkedést, végül azonban az egyik nem állhatta már tovább szó nélkül és odafordult hozzá: "Mondja bácsikám, minek beszél maga ebbe bele? Nem ért maga ehhez." Az öreg arca egyszerre elsötétült: "Az lehet, hogy nem értek hozzá. Autót vezetni sem tudok, de ha odaülök az ur mellé a kormányhoz, meg tudom mutatni az utat, hogy el ne tévedjen nálunk a határban." A sofőrök és irányításuk Hosszú ideig ez a jelenet és ez a mondat ugy élt bennem, mint az állami irányitás kérdéseinek foglalatja. Azt értettem belőle, hogy az állam népi vezetése a szakmai kérdések autóján ne maga inditson, kapcsoljon vagy fékezzen, hanem csak irányit-son és - ott ülve a vezető mellett - ellenőrizzen. Ami magát az irányitást illeti, -bizony ott is történtek komoly hibák. Mert, mint ismeretes, nem egyszer az történt, hogy az állami vezetés nem irányított, hanem kivette a kormányt a sofőr kezéből ós maga nyomta meg a gázt is. Sokszor eszembe jutott az a gyermekkoromban hallott mondás, hogy - bocsánat a hasonlatért - minek tart az olyan kutyát, aki maga akar ugatni. Ez az állami irányításnak közvetlen beleavatkozássá alakulása annál nagyobb hiba volt, mert a politikai fejlődós éppen ellenkező irányú tendenciák érvényesülését követelte. Az uj államrend megerősödésével egyre kevésbé úrvezetők kezébe kerültek a kormányok és egyre inkább a nép és a néphez hü emberek vezették a gépkocsikat. (Értsd ezen a színházakat is.) Lassan tehát már nem is az lett a feladat, hogy melléje ülni a sofőrnek és mutatni az utat, hanem ehelyett adni neki egy térképet és egy utitervet, mert már nem kellett attól félni, hogy nem akar a ko-