Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

A drámafordítás problémái

István egy helyütt a forditó munkáját a színészéhez hasonlította. Én ezt a hasonlatot nagyon igaznak tartom. Mint a színésznek, bele kell bújnia egy idegen egyéniségbe, és a dráma befejezéséig végig kell játszania a szerepet.A "guzsbakötve táncoló" forditőra teljesen érvényes a szinészí kettősség minden jegye: saját egyéniségét kell az öltözőben hagynia, mégis a szerepét csak a saját egyéniségén keresztül tudja eljátszani. A szinész-paradozon forditó paradoxon is. Ez a hasenlóság sok területre kiterjed. A színésznek ugyan minden szerepében másnak kell lennie, de minden szerepében ugyanazzal a nagy mesterségbeli készlettel kell rendelkeznie: mozgáskultúra, beszédkultura, kifejezésgazdagság stb. Magáról a színjátszás tehetségéről, az átélés érzékenység, jellegzetes szinészi intellektus stb., tehá

t a született képességekről nem beszélek. A forditőnak is - a tehetségén, drámai érzékén tul - rendelkeznie kell a szükséges nyelvtudással, a kifejezés gazdagságával stb. De minden színész tudja, hogy a szinpadi természetesség nem azonos az életbéli természetességgel, a szinpadi hétköznapiasság még a naturalista színésznél sem azonos az élet hétköznapi as s ágával. Ezt a nézőtérről akkor látni a legjobban, mikor a próbán a színpadra becsámborog az öreg kellékes, vagy befut egy fiatal diszletmunkás. Egyszerre betör a színpadra valami furcsa hazugság, bejön egy természetellenes világ. A jó színészek mozgása, hangja, hlven követi a szinpad emelkedettségét, a leghétköznapibb jelenetben is, a természetesség játszott természetesség, különben talán nem is kellene hozzá művész. Vagyis nem a való, annak égi mása. A drámafordító nyelvi igazsága ugyanaz.Nem lehet természetellenes a nyelv, de ne hétköznapi nyelvet kínáljon, mégha látszatra az Is a feladat, hanem a hétköznapiság nyelvi illúzióját. Vagyis az élő nyelv a színpadon az élő nyelv művészi elhitetését jelenti és ez szerzőnként, darabonként, stílusonként más és más...