Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
A drámafordítás problémái
tásnak sajátos, minden más forditástól eltérő jellege. De most eszembe jutnak régi irodalmi viták és a ma is lappangó vagy nyilt irodalomtudományi nézeteltérések, ezért hadd vágjak bele a közepébe és kezdjük máris ezen. Az ember azt hihetné, hogy drámát fordítani minden müforditás közt a legnehezebb. Egy drámában néha egyszerre kell tudni fordítani verset, hiszen gyakran hosszú lirai betétek vannak nemcsak Shakespeare-ber, de a modernekben is, jól kell tudni elbeszélni, hiszen ez ugyanígy gyakori Racine-ban, mint a mai drámákban és tudni kell királyoktól cselédlányokig és alvilági szlenget beszélő csavargóktól választékos izlésü széplélekig mindenfajta ember nyelvén. Mégis mi az oka annak, hogy jóval kevesebb dilettáns foglalkozik versfordítással, mint drámafordítással, holott dilettáns költő sohasem volt kevesebb, mint dilettáns drámaíró. Az egyik ok kétségtelenül a több pénz ígérete. A dilettáns a versen sem dolgozik sokat, a drámán sem, az igaz, de itt a több pénz csábitja. Ez azonban még nem minden. Fordítók több Ízben elmondják nekem, hogy a szinház sokkal szigorúbb egy műfordítás megítélésében,- mint a kiadó, mégis viszonylag több dilettáns forditó jut színpadhoz, mint nyomdafestékhez. íme még el sem kezdtük a problémák megbeszélését ,máris jelentkeznek az ellentmondások. Honnan származnak ezek az ellentmondások? Kétségtelenül abból, ami a drámai műfordítást minden más forditástól megkülönbözteti és ez az, hogy bizonyos értelemben alkalmazott művészet, néha megtévesztőén hasonlít az iparművészeihez. Azt hiszem, ez a megfogalmazás világos, nem szorul bővebb magyarázatra. Minden más forditás csupán arra szolgál, hogy a forditó nyelvén adja vissza azt az élményt, amelyet az eredeti mü olvasása idegen nyelven nyújt; a drámafordítás ezenkívül alapanyaga egy másik művészetnek, a szinházmüvészetnek, amely jő müforditói munka nélkül nem tudja az idegen nyelvű drámaköltőt megszólaltatni.