Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
A pozitív hős konfliktusa
mindenkinek megvan a maga baja. Mert utóvégre mégiscsak van valami különbség - politikailag is, erkölcsileg is - a között, hogy egy állam - a mienk - nem engedi a nép ellenségeit szóhoz jutni s a között, hogy egy kapitalista állam az övék - a nép felett való uralkodás tiszteletét irja elő a művészeknek. Az USA-ban is lehet például kommunistaellenes filmet csinálni,de a 12 fejezetből álló cenzuraszabályzat az Amerikai Humanista Társaság beavatkozását biztositja - az állatok védelmében. Hégerellenes filmet lehet készíteni, csak tilos a filmen a négert "niggernek" nevezni. A japán cenzúra is, mint az amerikai - fejezetekbe és pontokba foglalva szabja meg a nevelők szerepeltetését, a csókolózás méreteit, a meztelenség fokát, a vetkőzés módját, a narkotikumok szerepét és igy tovább és igy tovább. Egy nyugati Író a cenzúrájukról azt mondta, olyan mint a butaság-nincsenek határai. Meg kell azonban mondani, hogy politikai értelemben egyáltalán nem olyan ostobák, nagyon is következetesen védik az érdekeiket. És ebből a szempontból nem engedünk összehasonlítást tenni az ő tilalmaik és a mieink között. Ez egyszerűen árulás volna. Formálni, de mire? Van azonban egy súlyos gond, művészetünk éppen realista alapelvéből folyó probléma, ami a szabad - nem szabad kérdést az irók, művészek számára éppen olyan nehézzé teszi, mint azoknak az állami és társadalmi szerveknek a számára, amelyeknek, mint a ma konzuljainak, ügyelniük kell, hogy a köztársaság kárt ne szenvedjen. Egy konferencián a közelmúltban elhangzott, hogy nálunk mindent meg lehet irni. A felszólaló ezt csak ugy érthette és bizonyára ugy is értette,hogy "mindent meg lehet irni, kivéve..." vagy "mindent meg lehet irni, feltéve..." és következnek a ki nem mondott, de természetesnek vett fenntartások. Mik ezek a fenntartások? Politikailag ezeknek a megfogalmazása egyáltalán nem nehéz: mindent meg lehet irni, ami nem sérti a
