Székely György: A színjátéktípusok kutatásának módszeréről (Színházi tanulmányok 5., Budapest, 1961)

V. Motívumtárolás, előformák, tipusméghatározó elemek

A kölcsönhatás lehetősége ugyan mindig fönnáll, de sokszor éppen a különböző .jelenségek különböző konkrét társadalmi feltételezettségü eredete akadályozza meg a vele párhuzamosan létező szinjátékformába való átvételét, hasznosítását. Aszinkronitás áll fenn, amelyben néha százados eltolódások sem elképzelhetetlenek. Olyasforma párhuzamot lehetne ezzel kapcsolatban felhozni, mint az emberi tudat fejlődésének egy másik jelentős területén, a tudomány és a babona között. Nemcsak egymás mellett élő és különböző fejlettségi fokon álló társadalmak tagjainak lehet a természet valamely jelenségéről objektiv tudományos igazsággal biró, illetve babonás-mágikus világképből származó tudata; egyetlen ember tudatán belül is sokszor lehetünk tanúi a korszerű tudomány és a korszerűtlen babona szerves keveredésének. Ugylátszik, az egyenlőtlen fejlődés elve még az egyes emberek tudatára nézve is érvényes és ezzel a ténnyel éppen művelődéspolitikai téren rendkivül gyakran lehet találkozni. A mi szűkebb területünkre vonatkoztatva ez, még egyszer összefoglalva, azt jelenti, hogy csak-szinjátszó fokig eljutott cselekvésformák részben fennmaradva, részben újra keletkezve a kialakult teljes színjáték mellett is megmaradnak és mindig konkrét okok döntik el, vájjon hatásviszonyba kerül-e a kettő egymással vagy nem. A lehetőségnek ez a latens állapot

a azonban a színjátszás számára sokszor megteremti a színjátékká válás pillanatát éppen az összegyűlt rendkivül gazdag motivum-tárolá

s miatt. Milyen motívumokra gondolunk itt? Részben olyanokra, amilyenekről már beszéltünk: a közösségi jelleg, az ismétlő-utánzó cselekvés,az "önmaga és más" dialektikus egysége, a ráhatás igénye cselekvés utján, a "szembenállás mint alaphelyzet", az érdekellentétből fakadó egyéni vagy csoportos rögtönzés, a kritikai-profanizáló magatartás,a kont-60 -