Dömötör Tekla: A színjátszás funkciója falun (Színházi tanulmányok 3., Budapest, 1960)

szles, ijesztő és egyben komikus álarcai.A svájci és osztrák népművészeti muzeumok sok ilyen álarcot őriznek; ezek a népi faragőmüvészet valóságos remekei. Néha tízesével, sőt százasával jelentek meg húshagyókor a hegyi falvakban a maszkos figurák;az álarcviselést is hagyományos előírások szabályozták. Nőknek például nem volt szabad az álarcot felvenni; más álarcot hordtak a falu lakói és ismét másfajtát a szomszédos községekből érkező vendégek, mást a fiatalok, és mást a nős férfiak. Voltak szép és csúnya maszkok,ijesztő szörnyeket és ördögöket ábrázoló maszkok, állatmaszkok. /A két világháború között még a székely farsangi alakoskodásokban is megkülönböztették a "szép" ós a "csúnya" farsangokat./ A magyarság néphagyományaiban fából faragott álarcokat a XX. században ritkán találunk. Ennek ellenére a magyar népszokások maszkos figurái is néha igen archaikusak és sok régi babonás hiedelem is fűződik játékukhoz,táncukhoz. A következőkben azt a kérdést tesszük fel tehát, hogy ezek a maszkos alakoskodások hogy alakultak ki hazánkban. A szomszéd népektől tanultuk őket? Voltak-e a magyarságnak a kereszténység átvétele és a kulturacsere előtt is maszkos alakoskodásai, álorcái? A maszkos alakoskodások ugyanis a magyarság ünnepi szokásainak legrégibb rétegébe vezetnek és igy az álarcviselés a népi színjátszás tanulmányozása szempontjából elsőrendű fontosságú. II. Igen nehéz arra a kérdésre választ adni,hogy a honfoglaló magyarság mai hazánkba érkeztekor használt-e ünnepei alkalmából álarcokat, vagy sem.Minthogy a pogány magyarokról szóló leírások, éppúgy, mint a kereszténység első századairól szóló krónikák hallgatnak e kérdésről, itt csak a néprajzi párhuzamok vizsgálata alapján vonhatunk le néhány tanulságot. Az álarcviselést gazdasági, társadalmi fokhoz kötni eddig még nem sikerült a kutatóknak.Álarcokat a világ minden táján találunk, az őskortól egészen napjainkig. Ugy tűnik.