Székely György: Zenés színpad – vidám játék (Színházi tanulmányok 2., Budapest, 1961)
uj mondanivalók lehetőségeit csillantják meg a művészek szemei előtt. Az összképhez még az a vonás is hozzátartozik, hogy a születő, virágzó és elhaló műfajok nem valami szigorú kizárólagossággal követik egymást /sem térben, sem időben/, hanem egymás mellett élve, szövevényes módon s ebben is az életet utánozva, egymást táplálva, egymáson élősködve. Diadalra is az jut közülük, mely a leghatározottabban tudja képviselni a kor fő mondanivalóját, melynek tapogató csápjai a jövő napfénye felé fordulnak. Nem tekinthetjük tehát helyesnek azokat a dramaturgiákat, azokat a drámaelméleti müveket, melyek egyetlen műfaj dramaturgiáját akarják kidolgozni s állapítani meg róla örökérvényű szerkezeti szabályokat /"A" tragédia elmélete; stb./. Az ilyen szemléletet marosak azok az alapvető tartalmi-világnézeti változások is lehetetlenné teszik, amelyek esetleg hasonlónak látszó formában, vagy hasonló műfaji skatulyába szorítva válnak ismertté. Ezért elkerülhetetlen, hogy a színpadi műfajokat is fejlődésükben, történelmi-társadalmi meghatározottságukban szemléljük és értékeljük; ez esetben inkább számolva a túlságos gazdagság veszélyével, de elkerülve a mechanikus beskatulyázás hazugul általánosító megállapításait,az ezen a területen és tudományágban is jelentkező metafizikus vizsgálódási módszer buktatóit. Éppen ezért az alábbiakban nem a vidám zenés műfajok egyik képviselőjével, - mondjuk az "operett"-tel, vagy a "musical"-el - foglalkozunk majd, hanem mindenekelőtt a színjáték művészetének és a muzsikának olyan összefüggéseiről, törvényszerűségeiről próbálunk véleményt alkotni,amelyek minden zenés színpadi alkotásra érvényesek és amelyek változatai, variánsai lesznek majd az egyes zenés színpadi műfajok meghatározói. Mielőtt azonban továbbmennénk, pár szót kell szólni magáról a "műfaj" kifejezésről is, hogy bizonyos félreértéseknek elejét vegyük. A színháztörténet tapasztalata azt