Székely György: Zenés színpad – vidám játék (Színházi tanulmányok 2., Budapest, 1961)

A azinházkultura vidám zenéa műfaj

aire1 mindezideig az elmélet perifériáin esett csak azé. Túlságosan messze vezetne ennek a jelenségnek az okait itt most kibogozni: társadalomtudományi és tudománytörténeti kutatások dérithétnek fényt rá. Tény azonban, hogy az általános dráma- és színháztörténeti kérdések, vagy a tragédia sokat boncolt problémájának irodalmához képest elenyészően csekély az olyan elméleti tanulmányok mennyisége, melyek a vidám zenés műfajok történeti.vagy esztétikai kérdéseivel foglalkoznak. Ez a tény annál is különösebb, mert viszont a szinházkultúrában mennyiségileg és jelentőségében is hatalmas teret foglalnak el ezek a műfajok. Éppen ezért ennek a tanulmánynak az a legfőbb célja, hogy a színházi kultúra e sajátos területének néhány alapkérdését felvesse, esztétikai-dramaturgi vizsgálat tárgyává tegye és olyan következtetéseket igyekezzék levonni, melyeket a mai gyakorlati színházi élet is hasznosítani tud. Színpad és muzsika e gyébként már réges-régtől fogva összetartoznak. Fejlődésük hosszú útját, talán évezredeken keresztül, együtt tették meg. Aligha lehetne megmondani, hogy a kezdetek kezdetén "melyik volt előbb?" A legvalószínűbbnek látszik, hogy egyszerre- egyidejűleg jelentek meg és azőta la, a dramatikua-tánoos-dalolt halóttsiratők, különböző színjátékszerű mágikus szokások, ünnepkörök alkalmára kialakult csufolődó-vetélkedő játékoktól kezdve az emelkedett hangú, dalolva-mondott tragédia-sorokon át a leghatalmasabb d rámai-zenei épitményü operákig szinte állandó kapcsolatban voltak és vannak egymással. Kiegészítették és emelték egymáa hatását. A muzaika a maga érzelmeket mozgőaitó, közvetlen erejével megadta és támogatta az alap-