Kerényi Ferenc: A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 1. - 1946-1949 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 25., Budapest, 1990)
ni a jogdíjakat és a nyugdíjjárulékokat. Mégis a színházak jelentős része állandóan államsegélyért folyamodott, hogy az elmaradt fizetéseket és a köztartozásokat rendezhesse, mert a kiadásokat nem tudta fedezni a bevételekből. A követelmények teljesítése a műsorválasztás és a művészi színvonal terén szintén nehéz volt. A minisztérium egyik sommás megállapítása szerint "ha szigorúan az előírt pontozási rendszert tartanánk be, akkor általában a nívó-szubvenciót kiadni 12 sem tudnánk". A színvonal emelésének korlátokat állítottak különösen a kisebb társulatoknál - az anyagi gondokon túl teljesítőképességének határai, és a közönség alacsony igényei is. A színházak munkáját, életét ezekben az években a fennmaradásért folyó küzdelem jellemezte. Viszonylagos biztonságban csak az állami színházak voltak, ahol a fizetéseket az állami költségvetés garantálta. De a színházak dolgozói, művészei ezeken a helyeken sem vonhatták ki magukat az infláció okozta általános nélkülözés, majd a forint bevezetése után továbbra is fennmaradt szűkös megélhetési körülmények, és az újjáépítés nehézségei alól. Ezek mind zavarták a művészi teljesítményt. A magántársulatok fennmaradása nagymértékben a bevételek mértékétől függött, ezért helyzetük még nehezebb volt. Egyszerre kellett eleget tenni a nézők kívánságának és a felülről megszabott, a szubvenció feltételeként szereplő művészi értéket is képviselő műsorterv és színvonal követelményeinek. Műsorterveikben a felújítások domináltak, új darabot csak elvétve mutattak be. Az új bemutatókkal járó kiadások a nagyobb vidéki társulatok gazdasági egyenlegét is felboríthatták. Ezért elsősor12