Bényei Miklós (szerk.): Az erdélyi országgyűlésnek színházpolitikai vitái és iratai (1791 - 1847) - Színháztörténeti könyvtár 20. (Budapest, 1990)
Utószó
játékszín és a hozzá közvetlenül kapcsolódó színész-énekesképző tanintézet. Az erdélyi színjátszás sorsa fontos színházszervezési és -irányítási tanulságokkal is szolgált. Nyilvánvalóvá vált, hogy pusztán az előadások bevételére támaszkodva a társulatok, a játékszín nem tarthatók fenn. A városi közönség, meg az itt lévő főnemesek, hivatalnokok, diákok hosszú ideig nem voltak képesek eltartani egy színházat; csupán az 1830-as évek második felében , az 1840-es években tudott a színházi bizottság a használati díjakból valamit megtakarítani, illetve a szükséges javításokra fordítani. A külső támogatás szükségességét a kolozsvári példa hamarabb bizonyította, mint a pesti. Az is bebizonyosodott, hogy a szervezés, az alapozás stádiumában a testületi irányítás elengedhetetlen, de a szakmai hozzáértést, műsorpolitikai érzékenységet stb. kívánó közvetlen igazgatást célszerűbb egy személyre bízni. A bérleti rendszerrel való próbálkozásnak is megvolt a maga tanulsága; kiderült, hogy az 1820-as években ez még korai; egy ilyen üzleti jellegű vállalkozásra még nem érett meg az idő. Az erdélyi nemzeti játékszín hosszú ideig a magyar színészet egyik bázishelye, sokáig egyetlen igazi hajléka volt. A magyarországi színjátszás fellendülésének időszakában viszont fel kellett ismerni, hogy megfelelő anyagi eszközök hiján Kolozsvárott nem állandósulhat egyetlen társaság sem. Az 1820-as évek végétől a város fokozatosan elvesztette vezető szerepét, 93 bár ezután is sok jeles művész megfordult itt. Fogalmazhatnánk úgy is: a színház épülete a vándortársulatok átmeneti otthonává, szállásává vált. Ezen a helyzeten az 1843-ban kiküldött országos választmány sem tudott változtatni. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején a pesti Nemzeti Színház lett a magyar színjátszás elsőszámú intézménye, ott összpontosultak a legjobb művészi erők. Mindazonáltal a kolozsvári játékszín szerepe sem lebecsülendő. Különösen fontos feladat hárult rá az önkényuralom idején: az erdélyi nemzeti kultúra ápolásában, a nemzeti szellem ébrentartásában stb. A kiegyezés, 347 1 I
