Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)
PAULAY EDE ÉLETMŰVE /Székely György/
ditottja ilyen ebben az időben is jó néhány akadt. Nem tételezhetjük fel, hogy másnak engedte volna át Shakespeare Já nos király ának bemutatóját, vagy azt a lehetőséget, hogy egy új magyar szerzőt szólaltasson meg Herczeg Ferenc A dolovai nábob leánya cimü müvével. Mivel azonban 1893 nyarán már jelentkeztek súlyos betegségének első jelei, arra kell gondolnunk, hogy az utolsó rendezői munka a J a szai számára műsorra tűzött Sappho volt 1893. november 24-én. Ezekből a vázlatos adatokból is arra lehet következtetni, hogy Paulay rendezői művészete elsősorban az előadások szervezettségében, céltudatos fegyelmében nyilvánult meg, ellentétben a megelőző korszak egyenlőtlen, improvizativ játékával, nagy művészek egyéni teljesítményeivel. Figyelme kiterjedt a produkció akusztikus, és amennyire lehetett, vizuális-szcenikai elemeire, vagyis komplexen szemlélte a bemutatott müvek szinpadi megjelenítésének feladatát. Az eddiginél nyomatékosabban kell arra gondolnunk, hogy pályája elején mindenképpen inkább a francia dikció igényessége vezérelte, nyelvtudása is elsősorban afelé vonzotta, és nyilván inkább elhatárolódni kívánt a hagyományos osztrák-német példáktól, már csak érzelmi okokból is. A század vége felé két stílusirányzattal találkozott. Nem kerülhette el a meiningeni hatást, s főleg a nagyobb szabású, történelmi témájú darabok szinrevitelénél, még akkor sem, amikor színházának anyagi eszközei a stiluselv szigorú alkalmazását meglehetősen megnehezítették. Sok instrukciója,, rendezőpéldányokban található megjegyzése viszont arra utal, hogy nem volt tőle idegen egy aprólékos szinpadi realizmus sem, néha szinte a korai naturalizmus határait súrolva. Molnár György
