Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)
PAULAY EDE ÍRÁSAI - A színészet elmélete
érdekkel kisérje, főfigyelmét arra forditsa a szinész, hogy a fordulópontokat ne csak mint kész eredményeket állitsa elő, hanem e mozzanatokat előidéző belső és külső indokokat mind érvényre emelvén, ez által a jellem nyilatkozásainak törvényszerű összefüggését állitsa elő. Hogy a szinész e művészi célt elérhesse, természetes, hogy a költőnek úgy kellett müvében a jellemeket alkotnia, hogy a szinésznek az egyénitésre alkalmas anyagul szolgáljanak. S ezért csak jó drámákban keresheti a szinész művészetének méltó tárgyát; azokban t.i. melyekben a jellemek általános emberi tulajdonságai kitűnő egyéni sajátosságokkal vannak festve, melyekben az eszményi az egyénivel ölelkezik. Azért örök becsüek és színművészeti tanulmányul leghálásabbak Shakespeare nagy alakjai, mert ezek előállításában a szinész művészetének tetőpontját éri el, ha egyénitése által e két szempontot összeolvasztva: egységes, következetes jellemet alkot. 14»§» A tipikus, a reális és az alárendelt jellemekről A szinész sokat segíthet a költő hiányos jellemrajzán, midőn ez t.i. a jellemekben csak általános tulajdonokat, típusokat rajzol: ha azokat a drámai cselekvény által igazolt egyéni vonásokkal ruházza fel, és igy fejlődését belső szükségből eredettnek tünteti fel; vagy ellenkezőleg, ha túlságosan felrakott egyéni sajátságokat általános /eszményi/ alapra vezeti vissza, melyekből azok szükségképp kifejlődtek; mert csak e két szempont együtt teszi az egész, egységes, következetes j ellemet.