Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÍRÁSAI - Az ember tragédiája színpadon

Egy szélrohamban közeledik Luciferbe az eddig távolról zengő angyalkarok elhallgatnak. Éva,; "Reszketek. Az égi zengzet is elhallgatott." Ádám? "Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még." Éva; "Én meg, ha ott fenn a dics elborul, Itt lenn találom azt szemedben, Ádám!" E négy sorban az ezredévek sokasága alatt elhangzott millió szerelmi vallomás legegyszerűbb, de legigazabb formája győz meg bennünket arról, hogy irója nemcsak mély gondolkozó, hanem nagy költő is. A tovább csapongó enyelgés közben előlép Lucifer, s addig ingerli Éva hiúságát és Ádám dacos erélyét, mig megízlelik a tudásfa almáját; azonban a halhatatlanság fájához már nem közeledhetnek: előlép a kherub a lángoló karddal, felhők boritják a szint, s az első emberpár - a paradicsomon kivül munkálkodik. Ádám körülkeríti jövendő lakását, hogy védelmezhesse; Éva lúgost fon, hogy az új lakást kényelmessé tegye. Lucifer fölidézi a Föld Szellemét, - ez kényszerítve megjelen azzal a neheztelő figyelmeztetéssel, melyet az első emberpár óta máig sem tudott megtanulni az emberiség: "Hogy fölzaklatni s kormányozni más!" Elmondja, hogyan férhet az ő közelébe az ember, ha istenül fogadja: "Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel." Ádámot e kinyilatkoztatás ingerli, tudni akar mindent; kényszeríti Lucifert, hagyjon a jövőbe vetnie egy tekintetet, hadd