Dés Mihály szerk.: Reformkori országgyűlések színházi vitái 1825–1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 15., Budapest, 1985)

Színházpolitikai kérdések a reformkori országgyűléseken /utószó/

küldöttségre bízta. Az önkéntes ajánlásokat elsősorban a nemesektől várták, de ebben a formában a városi polgárok - és más adózók - is részt vállalhattak a terhekből, mint ahogy ezt a Pesti Magyar Színház esetében sokan meg is tették. A szabad ajánlás azonban - bármennyire nemes szándékokról tanúskodott is rendkivül bizonytalan kimenetelű módszer volt. Más művelődési intézmények /leginkább a Magyar Tudós Társaság/ és a játékszín példája is igazolta, hogy ez a forma csak ritkán és átmenetileg vezethet sikerre; ráadásul az így felállított létesítmény fenntartása, fejlesztése megkövetelte az újabb és újabb ajánlásokat. Éppen ezért került előtérbe a színházpolitikában is a köte lező, országos ajánlás. Ennél törvény kötelezte a kiváltságos rendeket - és a hozzájuk sorolt honoráciorokat -, hogy egy-egy alkalommal vagyonuk, illetve jövedelmük arányában járuljanak hozzá egy-egy intézmény megalapításához vagy gyarapításához. Az országgyűlés megajánlhatott tőkét - amelynek kamatait lehetett igénybe venni - vagy egyszeri felhasználásra szánt pénzt. A szín, , / 20 játszásra először 1792-ben javasoltak országos kivetést , majd , / , ,21 1825-ben Pest megye követutasitasa elevenítette fel az ideát. Az országgyűlésen első ízben Bács megye követe vetette fel ezt a gondolatot, 1830-ban. 1836-ban az alsótábla - heves viták után - már egy nagy összeget /400 000 pengő ft/ meg is szavazott; a főrendi tábla azonban nem értett ezzel egyet. A konzervatív főrendek és követek tiltakozásának fő oka az volt, hogy a kötelező ajánlás a nemesi adómentességen ütött rést; ezenkívül sokallották is a fizetnivalót. Felszólalásaikban természetesen más kifogásokat hoztak fel: a színház rombolja a jó erkölcsöket; a játékszínt csak a pestiek és a budaiak élvezhetik, nem igazságos tehát másokat is terhelni; vannak fontosabb dolgok is, amikre fizetni kell stb. Némelyek kétségbe vonták az országgyűlésnek azt a jogát, hogy művelődési célokra kényszerítő ajánlást szavazhat meg. Velük szemben a progresszió táborának képviselői azzal érveltek, hogy a kultúra fejlesztése éppen olyan közszükség, mint a haza megvédése, tehát a főrendeket, a klérust, a nemességet igenis kötelezni lehet a fizetésre. Sőt - bő javaik miatt tőlük jogosan várja el a nemzet, hogy ők is hozzanak valami áldozatot. Néhány év múlva már a főrendek túlnyomó többsége is