Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)

NEMZETI SZÍNHÁZ

felöl, hogy mi jelen állásukat sokkal inkább tiszteljük, mint az egykorit, mellynek emlékezete sem előttünk sem elüttök nem lehet kedves. Azért hát jobb, az illy criticus de művészietlen kezdemény!; epochák' emlegetésével egészen felhagyniok; mert. ha. még sokáig fognák pengetni e' hamishangú szakadozott húrt, és haladás helyett, valamikép — minden literatoroskodások mellett is — a' visszahanyatlás' gyász-fekete zászlójához szegődnének : higyék meg, a' közönség leendene az általok üldözött martyr,, nem .pedig Ök. Komolyan figyelmeztetem színészeinket, 's általában igen érzékeny művészeinket, hogy az az örökös önvédelem, öndicséret 's eritica iránti ellenszenv, és türelmetlenség, szóval, a* folytonos irkálás, már csak annyiból ís gyanú*, homályát-vetheti rajok, mert a' külföld' tizenhárom-próbás, igenigen jeles művészeit úgyszólván soha nem látjuk az irodalom' harezterén önszemélyökben megjelenni, de annál inkább mások által dicsőítve. A' valódi érdem soha nem eröködik önmagát idegen ruhával fölpiperézni, sőt ha mások aggasztanák is rá azt, mit meg nem érdemel, lerázza magáról, söt alacson hizelkedőjét felrugja.'— Ismerek én hazánk' zivataros történetében valódi martyrokat a' vallásos,! political és irói pályán, de magyar, szobrászt, énekest, tánezost, képírót, hangászt, színészt, mi több vándorszínészt, egyetlen egyet sem tudnék nevezni, ki a' martyrkoszorút csak távolról isinegérdemlené ; ellenben nem egyet mernék ajánlani, ki konlárságaért gúnyból kóró- vagy tövisfüzért méltán kaphatna.