Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

désünknek, majdnem undok tragédiáinknak

". ' Azért Dózsa, mert "A Dózsa tragédia Magyarország millióinak a legigazibb ÍR tragédiája." Sajátos szerkezetet azáltal nyer ez a szinkép, hogy Ady nem lépteti fel cselekvően-jelenlevőn a paraszti tömegeket, hanem csak a hatalomra koncentrál, annak önleleplező dialógusai mögött a remény jeleit kivánja megmutatni és az úri rend alternativa nélküliségét. Ezt szimbolizálja a külső kapcsolat nélkül maradt kastély, nemesi rekvizitumokkal teli lovagterme: "Magas dombon egy fölperzselt kastély s legtetején az épen maradt, kései középkori lovagterem képekkel, cimerekkel..." Indirekt úton teremti meg mintegy egyetlen igaz mögöttes valóságként - a parasztok világát, az egyedül "életest", a hittel telit, a forradalmit, mint a messiási jelét. Oly nehezen hihető azonban, és maga Ady is oly nehezen hiszi - gondoljunk csak az Egyszer volt csak c, a Még egyszer jönne c. ugyanebben az időben irt Dózsa versekre -, hogy a feudális Magyarország agóniája egykönnyen visz a szociális átalakuláshoz. "Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek: ideje 19 a megőrzésnek és ideje az eldobásnak." A változást akaró, forradalmi legyen elv semmilyen biztositékkal nem szolgál arra, hogy valamely történelmi ok szükségszerűen létrehozza a neki megfelelő valóságtényt, mert az idő egyszerre tartalmazza a keresést, a vesztést, a megőrzést, az eldobást. Hogy kereső lehess, vesztessé is kell válni, hogy megőrző lehess, kereső légy, s ha