Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

egyszerre láthatóvá vált." - irja Lesznai Anna. Ady témakeresése az élet megértése és nem elmerülés ebbe, mert az elnémulás kiszolgáltatottság, csak az értésre törő kifejezési vágy emberi /Jó Csönd herceg előtt c./. így jut el Ady egyre közelebb és közelebb ahhoz, ahol már ismét csak az érzés közössége-, a "témák" történeti létfeltételeinek átélése lehetséges. Ezt csak az igazán nagy forma éri el és ez nem más, mint a lukácsi értelemben vett primitivitás

, a végigvitt kifejezés processzusa utáni mély hallgatás, az egymásra talált lelkek harmóniája. "Ady lirája egy szép és nagy, az egyetlen igazi értelemben folyton primitivebb lesz. ' Ezt a primitivitást csak egy egységes, végsőkig létrevonatkoztatott forma érheti el - erről is szól nekünk Ady szinképe -, tudniillik Ady esetében a lira. "Szomorú és szép primitívségünket semmi sem igazolja jobban, mint hogy az irodalomból kell kisejdi14 teni nekünk az életet vagy a halált." A primitivitás valósága egy jövendő emberi állapot, egy minden emberben szunnyadó szükséglet a közvetlenségében is gazdag életre, egy szemleleti-érzésbeli egész az individualitások harmonikus közössége, vagyis a mikrokozmosz revaluciója. "A mikrokozmoszról alkotott idea a legfőbb az emberek számára /éppenséggel mi vagyunk a kozmométerek/". * Minden egyes ember itt egyenlő, mert minden ember felelőse e beszédközösségnek, ez a Csönd hangja. A művészi primitivitás a magát elért forma. Ami itt elénk áll Ady művészetének újdonsága - Stephan George kifejezésével - a benső társaslét,