Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

utaztunk ban fölvehessük nyugta mellett, ha szükségünk lenne reá — de a sors másként akarta, Szentpéteri nem mert idegen országba menni, s így Dériné sem , végre Szerdahelyi sem, Páli még többet akart fizettetni velük, hosszas útra nem mertek magok erejökkel menni; Kilényivel leveleztek alattomban, ki meg is jött annak idején, s így mit volt tennem, hogy e kis operatársaság szét ne hulljon, velők együtt Magyarországba, s végre Pestre 1827-ben föl is jöttünk. Itt krónikánk egy uj szakasza kezdődik. *) Az 1827-ik év ősz végén megérkeztünk Pestre, s a pesti városi nagy színházban hetenkint két előadást adtunk, első volt a „Szbvillai borbél y"; Heinisch karmesterünk tartott főpróbát az orchcstrummal csak ; jelen voltunk mi is néhányan, a nélkül hogy énekeltünk volna. Heinisch igénytelen kinézésű, csendes ember volt, maga a jóság, ki inkább tűrt sértő gúnyt, mintsem ő sértett volna valakit, a mellett igen értelmes zenész, mi abból is kitűnik, hogy Beethoven több szerzeményét reábízta átnézés végett, — Beethoven több hozzáintézett levelét olvastam— a próba kezdetén e zenészek gúnyos megjegyzéseket tettek, s igen hanyagul próbáltak. Heinisch szelíden javítgatta az elkövetett hibákat, s végre azt kiabálták, miért nem énekelünk a próbán, tán szégyeljük magunkat ? Heinisch nyugodtan válaszolt: „én jót állok énekeseimért, hanem önökért uraim nem, kivált ha este is így működnek mint most" — próba végeztével eloszlottak a zenészek, s haliam kaczagásukat s megjegyzésüket: „Das *) Ez érdekes czikksort kö*k 'tv.inaira folytatjuk, megjegyezve, hogy e közleménynyel abból egy egészen önálló szakaszt kezdünk meg. Szerk.