Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

Ö alatta küszöböltettek ki színpadunkról az ízlést rontó, s kétértelmű német bohózatok, 100 és 50 aranyos díjakat tűzött ki a legjobb hazai tárgyú szomorú játékra, 60 aranyat finomabb társalgási vígjátékra, 50-ct népszínműre, e mellett az irói jutalék 5-ös százalékát 1.0-re emelte s utóbb a tantiemet a két első előadás fele jövedelméből rendelé kiadatni. És ez drámaíróink buzdítására az eddigi intézkedésnél nagyobb hatású volt. Az eddigi igazgatók nem mertek ily jutalmakat kitűzni, attól tartva, hogy belebuknak , s ha indítványoztuk, azt felelték „nincsenek kidobálni való aranyaink, hátha megbuknak a darabok ? ki kárpótlandj a a veszteséget? egyébiránt köszönje meg az iró ha darabját előadatjuk." De Bartay egyszersmind kereskedő is volt, én nem is kárhoztatom érte, mert ez által tette a nagy közönséget színházunk részesévé, t. i. a pályázatra beadott darabokat a nagy közönség bírálatára bízta, mely hogy bírálói kötelességének megfelelhessen tömegestül tódult a színházba, s mi több a legnagyobb figyelmére méltatá ez előadásokat. Rendesen a pályamunkák közöl a három legjobb tüzetett ki előadásra, s így háromszor telt meg a színház bíráló közönséggel, és e bíráló közönség— a nélkül hogy tudta volna, melyik darabnak ítélte a bíráló választmány a kitűzött jutalmat, — egyhangúlag odanyilatkozott, s igy a tantiemet is beleszámítva ötszörösen nyerte vissza Bartay a kitűzött jutalmakat. Már csak azért is érdekesek voltak az ily előadások, mert •az utolsó darabnak előadatása után a közönség előtt bontattak fel a jelvényes levélkék, s kikiáltatott a szerző neve rendesen a közönség nagy éljenzése között, — egyszer mégis túl tett a közönség a drámabírálók ítéletén, s igen helyesen, Szigligeti „Szökött katoná"-ját, mely a biráló választmány által másodjutalomra Ítéltetett, egyhangúlag legjobbnak nyilvánítván, és igaza volt, mert az első *) megbukott, és meghalt. Nemzeti zené*) „KALANDOR."