Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

III. Párizs

cióhoz illett, de lehetett háromféle "homlokzata" is, s mi-vei tengelyen volt forgatható, a diszitömunkás egyetlen mozdulattal feleserélhette ezeket. Forgatásuk természetesen nem kézzel történt,hanem a színfalak mögül, a tengelyhez erősített vékony, a nézőtérről láthatatlan drót segítségével. A francia színpadokon ezeket a vezetékeket - vékony rézsodronyokat - egy fogantyúban egyesitették és igy a két oldal mozgó diszitményeinek irányítására elég volt egy-egy diszitömunkás. Ezek a szinpad tetszőleges részein felállított mozgó diszitmények alakultak át,a naiv közönség szűnni nem akaró örömére, sziklákból hintóvá, házból barlanggá stb. Kisebb diszietegységek gyors átalakulásánál használtak zsaluszerüen egymásra simuló fémlapokból álló, tetszőleges formájú függönyt is, aminél az összetartó két vasrúd körül a lapok teljesen megfordulhattak, s igy az egyik "zsalu"-fél ezt, a másik egy teljesen más képet ábrázolt. Ezeknek a váltása is rendkívül gyors volt és az akkori világítási technika mellett a nézőtérről a lapok egymásra simulása nem is volt kivehető. A nagy multu francia színházaknál sem volt azonban törvényszerű, hogy az un. szinpadi "trükkök" mindig sikerüljenek. A diszitőmunkások és gépészek nagy figyelmére, főleg pedig gyakorlottságára volt hozzá szükség. Természetes, hogy azok a produkciók folytak akadálytalanul, ahol a begyakorlásra nemcsak a próbák néhány hete, hanem a folyamatos előadássorozat is biztosította a jó beidegződést. Ezért ment zökkenő nélkül nyugati nagyvárosok látványossága a párszázadik előadáson, és akadt állandó kifogás a magyar produkciók ellen, ahol a maximálisan két heti próba után két-három előadásra került csak sor. Egy jó technikai megoldás, egy szép színpadkép, ügyes változás azonban Párizsban ugyanúgy képes volt a gyönge szövegű darabot is sikerre vinni, mint nálunk.