Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

II. Rendező - Győrtől Párizsig (1856-1862)

értelmiség, a megmagyarosodó hivatalnokosztály, a tollasodó kereskedők elé vetett, nagyon is Ízletes volt. Egy lépés volt a város polgárosulása felé, olyankor, amikor még ez a város nem jutott tudatára annak, hogy ut ja elkerülhetetlenül a polgárosuláshoz, a liberalizmushoz és kisérő jelenségeihez vezet. Az egész Dunanan

nak csak a kánkán adott értelmet, s a kritika azt kérdezte:**...mirevaló a mü végén az a nyomorúságos cancantáncz?'* Még a polgáribb szemléletű Ország Tűkre is figyelmeztette Molnárt, hogy ne vigye túlzásba a pajzánságot; igaz, utána megjegyezte, hogy Lady Tartuffe, mialatt eltakarta az arcát, ujjai közül lepillogott a tilos látványra és Tartuffe ur édesen mosolygott, miközben felháborodott.-^* Molnár megalapította a második fővárosi magyar színházat. Érdemét mindenki elismerte, de sem hivatalos, sem félhivatalos nemzeti szerv nem sietett a támogatására.Hagy tehetségeket igénylő vagy bizonyos szertartások szerint előadandó klasszikus produkciókhoz nem volt embere, de közönsége sem lett volna, mert ezekhez ott állt - immár a város közepén - a Hemzeti Szinház, A német tündérbohózat vagy a német rémdráma hivatottabb képviselőt talált nála a németül játszó színházakban. Az egyetlen értelmes cselekedet az volt tehát, ha az ez idő szerinti első világváros, Párizs külvárosi színházaihoz fordul példáképért.A Dunán

an bemutatása már ennek a felismerése volt. Párizst azonban nem lehetett a nélkül utánozni, hogy valaki meg ne fordult volna ott, különösen Magyarországon nem, ahol már szokássá vált, hogy a becsvágyó színészek időről időre megnézik a párizsi színházakat. 1863. májusában Molnár Párizsba utazott.

60 *