Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

II. Rendező - Győrtől Párizsig (1856-1862)

Jómaga igényes volt a próbákat, a mellékszereplőket illetőleg. Nem szeretett alkalmi statisztériával dolgozni, holott az sokkal .jutányosabb lett volna. "Nálam még az utolsó apród, csatlós, őr szerepére is - külön külön színészt tartok azért vagyunk 45-en - hogy Így aztán,az összhangzást valami ügyetlen statiszta, vagy szabó segéd által ne zavarjam..." Annak ellenére tehát, hogy Molnár a rendezésben elsősorban a látványos kiállításra törekedett, produkcióinak sikere nem csak külsőségekben rejlett. Nevelte társulatát. Azok a szinészek, akiknek nevét 1858-ban Egressynek felsorolta, évekig nála maradtak. Bizonyos magot alkottak, e köré uj erők csoportja kristályosodhatott ki. Saját felesége; Mátrai Laura, Takács, Szép, Timár, Fartényi, V. Kovács, Benyel, Zádor, későbbi fővárosi együttesében is jelentős helyet töltöttek be. Megtanulták próbarendszerét és irányítani tudták az egyébként sem igen változó társulat munkáját. A vidéki színészet emelésén kivül volt egy másik célja is, a vidéki közönség nevelése. Ezt a célt szolgálta a komoly műfaj erőltetése ott is, ahol a közönség nem volt tulajdonképpen műveletlen, csak más műfajhoz szokott, mint pl. Pécsett. Több jelentősége volt a közönségnevelés szociális oldalának. A debreceni diákokat féláron engedte be előadásaira, kifejezetten azért, hogy ifjúkorukban megismerkedve a színházba járás élményével, egész életük során amikor már, mint mellékesen megjegyezte, fizetni is tudnak - jó közönség legyenek. °* Igazgatói pályájának legjelentősebb aktusa azonban a fővárosi fellépés, ill. a Budai Népszínház megteremtése volt. A második fővárosi magyar színház üzembe állításával kettős célt kivont szolgálni. Egyrészt az elnyomatás korában a magyarság életerejét akarta bebizonyítani, másrészt bekapcsolni a magyar színhez vonzókörébe olyan elemeket, amelyek eddig vagy egyáltalán nem jártak színházba, vagy