Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai II. (Színháztörténeti könyvtár 8., Budapest, 1962)

V. Emlékiratok

Nagyon kevés olyan szinészi emlékirat van, amelynek irója az események érzelmes szinezése helyett tárgyilagos leírást tud adni és a maga szerepét is elfogulatlanul látja. Nagyon nagy művésznek, vagy nagyon bölcs embernek kell lennie annak, aki fel tudja ismerni az átélt események lényegét, egymással való kapcsolatát, s a maga személyének hozzájuk mért arányát. Az adatok hitelessége, a minőségi mozzanatok pontos érzékelése ós az arányok éles meghatározása adja meg a memoárnak történeti értékét. Dérynénél az öregkor bölcsessége, Jászainál a társtalan nagy műrész befeléforduló, szenvedélyes önmarcangolása,Tóth Imrénél bizonyos történetírói személytelenségre való törekvés biztosítják az írásmű hitelét. Ezek a gondolatok mindenkor felmerülnek, valahányszor egy szinészi emlékirat történeti forrásértókét kell mérlegelnünk. Elsősorban a szerzőt kell lemérnünk, jelentőségét saját korában, viszonyát művészetéhez és az irásmühöz. A memoár általában a csalódottság, a kiábrándultság, s az öregség műfaja. De csalódásból és kiábrándultságból már nagy remekmüvek születtek. És az öreg művészben is élhet olyan szenvedély, amely az elmúlt élet tárgyilagos ujjáélését keresi. Magyar szinészmemoárt szép számmal találunk, kiemelkedő forrásértékű irás azonban csak kevés akad közöttük. Az i alábbiakban igyekszünk lehetőleg teljes képet adni a magyar szinészi emlékiratokról annál is inkább, mert eddig csak igen vázlatos felsorolásukat ismertük.

1^ Az első napló, amelyről színháztörténetünkben meg kell emlékeznünk, Kelemen László naplója. Szakirodalmunk alig ismeri, pedig Mados György két részletet is közölt belőle: egyiket A Hét 1919. ós a másikat a Nemzeti Újság 1925. óv1/ Lugosl Döme

: Szinésznaplók. M. Művészeti Almanach Bp. 1912. 61-69. p. - 32 -