Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai I. rész: szövegkönyvek, színlapok, kézikönyvek (Színháztörténeti könyvtár 6., Budapest, 1962)

II. Színlapok

ner-féle nyomdában. Később a Döbrentei-féle várszínházi társaság szinlapjai 1833-35-ben, ugyancsak a nyomdaszámlák tanúsága szerint már 1200 példányban készültek. Mindkét szám igen soknak tűnik föl mai szemmel, de ha arra gondolunk, hogy a szinlapokat nemcsak a város különböző pontjain helyezték el, hanem az előadás előtt osztogatták, illetve árulták is /erre vall a "szinlaposztó" elnevezés/, a példányszám érthetővé válik. A kalligrafikus szegélydisszel ellátott, meritett papírra nyomott színlapok a XIX. század harmincas éveiben átadják helyüket egyszerűbb tipografizálással készült nyomtatványoknak. A század második felétől kezdve a színházak már tipográfiai állandóságra is törekedtek. A Nemzeti Szinház, a Népszinház, majd a Vigszinház hosszú évtizedeken át azonos tipusu szinlapokat nyomatott. A vidéki társulatoknál takarékosságból mind gyakrabban fordult elő, hogy ugyanarra a szinlapra több előadás adatait nyomtatták. Ebből a szokásból alakultak ki a XX. század első felében használatos un. kutyanyelvek, sokszor másfél méter hosszú, keskeny színlapok, amelyeken a színigazgató két hét előadásait is hirdette. Gyűjteményekben néha találkozunk kéziratos szinlapokkal is. Vidéki színtársulatok gyakran játszottak olyan helyiségekben, amelyeknek a környékén nem volt nyomda, s ilyen esetekben kézzel irt szinlapokat használtak. Olykor a szegénység is erre kényszeritette őket. A vándorszínészet koráról szóló mult századi megemlékezésekben gyakran idézik a színlapok "körmölgetését"./Petőfi:A tintás üveg./ A szinlapok leírása többnyire a kezdő szinészek feladata volt. Nem szabad azonban összetévesztenünk a kéziratos szinlapokat, a színlapok kézirataival. Az Országos SzéchéStaud Géza

: Az első magyar színtársulat szinlapja!. Bp. I960. /Színháztörténeti füzetek 15./