Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai I. rész: szövegkönyvek, színlapok, kézikönyvek (Színháztörténeti könyvtár 6., Budapest, 1962)
I. Szövegkönyvek
5/ Az ügyelőpéldányokhoz hasonlóak a világosító pél dányok , amelyek a színpadi világosító teendőit rögzítik meg vagy teljes szövegű példányokon, vagy végszavas világosító lapokon. Ilyen világosító lapok természetesen csak azóta vannak használatban, amióta a villanyvilágításnak jelentős szerep jutott a modern színpadi rendezésben. 6-7/ Kellék és bútorlapokat készítenek a színházak Y ^lékesei és bútorosai. Az egyik a darab folyamán szükséges kellékeket sorolja fel felvonásonként vagy képenként, a másik az előadásban felhasznált bútorokat. Az első előadások alkalmával a kellékes és a bútoros ezekből ellenőrzi a függöny felhúzása előtt,hogy minden rendben van-e a színpadon. Később már fejből tudja, de utódja, vagy helyettese megint csak a kellék- illetve bútorlapból tud tájékozódni. 8/ A szövegkönyvek közé sorolhatjuk még a színészek szerepeit ls. A szinész részére nem az egész darabot szokták leírni, hanem csak az egyes szereplők beszédét "szerepe zik" ki, az előtte beszélő szinész szövegének "végszavaival" együtt. Sok szinész sajátkezüleg szereti lemásolni szerepét, mert az iras segítségével könnyebben megy a tanulás. Az ilyen példányoknak ereklye szerű értékűk van. A színészek jelentős része a szerepbe jegyzi bele a rendezőnek a játékra vonatkozó utasításait is, s igy az ilyen szerep a játék rekonstruálása szempontjából jelentős adatokat tud szolgáltatni. 9/ A szövegkönyvek csoportjában emiitjük a cenzúrapéldányokat is. A XVIII., majd a XTX. században egészen 1867-ig a sajtócenzura mellett színházi cenzúra is működött. /Kivéve az 1848-49. éveket./ Az osztrák kormányhatóságok nagyon is tisztában voltak a szinház politikai jelentőségével, a közhangulatra gyakorolt hatásával, s ezért figyelműket nem kerülték el az előadott darabok sem. A XVIII. században az iskoladrámákat nem cenzúrázták, csak abban az esetben, ha nyomtatásban megjelentek. Ez