Cenner Mihály: Márkus Emília (Színháztörténeti könyvtár 4., Budapest, 1961)

II. Színész és szerep

Mi tehát Márkus Emilia művészetében az az állandó tényező, amely biztosítja számára a sikert, a közönség nem lankadó érdeklődését, kortól, darabtól, szereptől függetlenül? Halála alkalmából a legszebb nekrológot Kárpáti Aurél irta, aki akkor már több mint négy évtizede kisérte figyelemmel és rögzítette művészi kritikáiba a magyar színészet jelenségeit, köztük Márkus Emilia szerepeit, alakításait ós sikereit. Nekrológjában Kárpáti ezeket Írja: "...a szenvedélyes szerelem, a női féltékenység extatikus hangjait addig nem hallott megrázó erővel szólaltatta meg. Gazdag, változatos, széles skálájú alakitómüvészetét az átélés szuggesztivitása s a kifejezés illuziókeltő ereje, a festőién lágy mozdulatokban tagolt játék és harangkondulásra emlékeztető hangjának gyönyörű, meleg zengése hitelesítette." És ha a 75 évet és 350 szerepet átfogó életmű kritikáiban lapozunk, szinte mindenütt a Kárpátinál is emiitett tulajdonságokat találjuk, s többnyire együtt: a szenvedély rendkívüli erejű hiteles ábrázolásét, a viharos sodrásban is érthetően tagolt, gyönyörű színpadi beszédet

, amelyet Márkus Emilia hangjának zenéje még elragadóbbá tett. A siker többnyire a színészt igazolja, s csak ritkábban a szerzőt. Márkus Emilia egyaránt aratta sikereit Shakespeare gyengéd vagy szenvedélyes nőalakjaiban, történelmi, jelmezes, romantikus drámákban, klasszikus vagy uj magyar darabokban, de főként Dumas, Ibsen, Echegaray, Sardou, Bataille - irodalmilag olykor vitatható értékű - drámáiban. Leginkább ott, ahol a modern idegéletet élő, szeszélyei és szenvedélyei által elragadott asszonyt alakíthatta.De gyakran átformálta, s mi több - elfogadhatóvá tette a történelmi vagy klasszikus alakokat is, átszőve jellemüket a modern asszony érzéseivel. Az igazi, a tartós, az állandó sikert végső soron minden szinósz saját egyéniségének köszönheti. Az ilyen