Cenner Mihály: Márkus Emília (Színháztörténeti könyvtár 4., Budapest, 1961)

II. Színész és szerep

SZÍNÉSZ ÉS SZEREP Szinészek többnyire nehezen adnak számot alakitásuk mikéntjéről. Az ösztönösség és a tudatosság hogyan, milyen arányban jelentkeznek az ihlet pillanatában; a külső megjelenéshez életre kelteni az alak szellemét, vagy fordítva: megalkotni egy jellemet, s ehhez alakítani megfelelő külsőt: ez az alakítás és színjátszás titka, amely a jó színésznél cselekvőleg van jelen a színpadon, de szavakba foglalni nem lehet. A közönséget pedig leginkább az érdekli, hogyan alakit a színész. Márkus Emilia megpróbálta kielégíteni a közönség kíváncsiságát és szavakba foglalni az alakítás titkát. Azonban ő is inkább körülírja, mert az ihlet létrejöttét ő sem tudja megmagyarázni. Márkus Emilia tanulmánya, amelyet Ambrus Zoltánnal együtt készitett, felolvasás számára készült, de az elmaradván, 1902-ben nyomtatásban jelent meg. Ebből közöljük itt a fontosabb részeket. "Akár mit mond is Diderot a Paradox sur le comedienben /abban az elmés párbeszédben, melyet oly sokszor s oly hasztalanul idéznek a szinészek fejére/ és akármit mondanak azok, akik Diderot elméletét komolyabban vették, mint maga Diderot: az a valami, ami a színészi alkotásban a fődolog, ami játékának fényt, életet, közvetlenséget és magával ragadó hevet ad, ez a valami nem annyira szándékos és tudatos munka eredménye, mint inkább a tehetségben rejlő erőnek magától való, természetszerű, félig öntudatlan s a szándékossággal nem mindig egyező megnyilatkozása. Mindenki ismeri Diderot tételeit: a nagy színészt mindenek előtt az Ítélet ereje teszi; a szÍnész a színpadon hideg és nyugodt megfigyelő legyen, aki egy percre se tévessze szem elől az ábrá-